„Amikor Gábor elhagyott egy fiatalabb nőért, nem sírtam – végre fellélegeztem harminc év után”

– Hát akkor ennyi volt, Zsuzsa – mondta Gábor, miközben a bőröndjét cipzározta be a hálószobában. A hangja furcsán nyugodt volt, mintha csak arról beszélne, hogy elfogyott a tej. Én ott álltam az ajtóban, a kezem remegett, de nem a sírástól. Hanem attól a furcsa, ismeretlen érzéstől, amit már rég nem tapasztaltam: a megkönnyebbüléstől.

Harminchárom évig voltunk házasok. Huszonkét évesen mentem hozzá, ő huszonhat volt. Az első években minden olyan volt, mint a mesében: közös albérlet Zuglóban, aztán hitelre vett panellakás Újpesten, éjszakák a babasírásban, nappalok a munkahelyen. Két gyerekünk született: Andris és Réka. Dolgoztunk, építkeztünk, spóroltunk, néha veszekedtünk, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd így ér véget minden.

Az utóbbi években egyre távolabb kerültünk egymástól. Gábor későn járt haza, mindig fáradt volt, vagy épp ideges. Ha kérdeztem valamit, csak legyintett: „Fáradt vagyok, Zsuzsa.” A gyerekek már kirepültek – Andris Németországban dolgozik informatikusként, Réka pedig Szegeden tanul orvosnak. Egyre gyakrabban ültem egyedül a konyhában esténként, néztem a régi családi fotókat a hűtőn, és próbáltam visszaemlékezni arra, mikor voltam utoljára igazán boldog.

Aztán egy nap Gábor bejelentette: „Van valakim. Fiatalabb. Szerelmes vagyok.” Nem kiabáltam, nem sírtam. Csak ültem ott a konyhaasztalnál, és hallgattam őt. A hangja tele volt izgalommal és bűntudattal egyszerre. „Nem akarlak bántani… de úgy érzem, új életet kell kezdenem.”

Az anyám mindig azt mondta: „Egy asszony tartson össze mindent.” De én már nem akartam összetartani semmit. Aznap este először aludtam nyugodtan hosszú évek óta.

A következő hetekben mindenki engem sajnált. A szomszéd Marika néni süteményt hozott át: „Jaj, Zsuzsikám, hogy bírod ezt ki?” A munkahelyemen is csak suttogtak mögöttem: „Szegény Zsuzsa… ilyen korban újrakezdeni!” De én nem éreztem magam szerencsétlennek. Sőt! Reggelente végre magamnak főztem kávét, nem kellett Gábor zoknijait keresnem vagy hallgatnom az örökös morgását.

Egyik este Réka felhívott.
– Anya… jól vagy? – kérdezte aggódva.
– Jól vagyok, kicsim – válaszoltam őszintén. – Sőt… talán jobban is.
– De hát… apa elment! Nem haragszol rá?
– Nem tudom… talán már régóta elment belőlem is valami – mondtam csendesen.

A család persze nem értette. Az öcsém szerint „meg kellett volna harcolnom érte”. Az anyósom szerint „egy nőnek mindent el kell néznie”. De én csak ültem esténként a kanapén, hallgattam a csendet és azt gondoltam: végre magam lehetek.

Az első karácsony nélküle furcsa volt. A gyerekek próbálták oldani a feszültséget: Andris viccelődött, Réka sütit sütött. Gábor csak egy rövid üzenetet küldött: „Boldog karácsonyt!” Nem fájt. Inkább felszabadító volt.

A legnehezebb az volt, amikor egyedül kellett elmenni orvoshoz vagy bevásárolni nagyobb dolgokat. Ilyenkor néha elfogott a félelem: mi lesz velem egyedül? De aztán mindig eszembe jutott: harminc évig másokat szolgáltam ki. Most végre magammal törődhetek.

Elkezdtem hobbikat keresni. Jelentkeztem egy festőtanfolyamra a művelődési házban – ott ismertem meg Ilonát és Katit, akik szintén hasonló cipőben jártak. Együtt nevettünk a bénázásainkon és azon is, mennyire félünk az újrakezdéstől.

Egy nap Ilona megkérdezte:
– Nem hiányzik Gábor?
– Néha… de inkább az emlékek hiányoznak – feleltem.
– És ha visszajönne?
– Már nem tudnék ugyanúgy nézni rá – mondtam ki először hangosan azt, amit hónapok óta éreztem.

Az idő lassan begyógyította a sebeket. A gyerekek elfogadták az új helyzetet. Gábor néha felhívott – főleg ha valami papírt keresett vagy tanácsot kért Rékával kapcsolatban –, de már nem fájt hallani a hangját.

A legmeglepőbb az volt számomra, mennyire más lett az életem nélküle. Nem lett könnyebb – de szabadabb lett. Már nem kellett megfelelnem senkinek. Nem kellett attól félnem, hogy elég jó vagyok-e feleségnek vagy anyának.

Most itt ülök a nappaliban egy csésze teával és azon gondolkodom: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan maradnak benne boldogtalan házasságokban csak azért, mert félnek az egyedülléttől? Vajon tényleg jobb együtt maradni valakivel minden áron? Vagy néha jobb elengedni… és végre önmagunk lenni?

Mit gondoltok? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon tényleg csak akkor lehetünk boldogok, ha valaki mellettünk van?