„Miért segítettem az exférjemnek, amikor beteg lett? – Egy anya vallomása a családról, megbocsátásról és önmagáról”

– Anya, te tényleg megőrültél? – Zsófi hangja remegett a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, a kezem a bögrém köré fonva. A kávé már rég kihűlt, de nem volt erőm felállni. – Miért csinálod ezt? Tizenöt éve elváltatok, ő meg… hát tudod te is, milyen volt veled!

Néztem az ablakon át a szürke februári eget, és próbáltam szavakat találni. Nem akartam újra végigmenni azon a régi történeten: a veszekedéseken, a csendeken, a hűtlenségen, a csalódáson. Azon az estén, amikor Laci becsapta maga mögött az ajtót, és én egyedül maradtam a két gyerekkel és egy halom összetört álommal.

Aztán eltelt tizenöt év. Laci új családot alapított, én is megtanultam egyedül élni. Néha találkoztunk – karácsonyokkor, unokák keresztelőjén vagy temetéseken –, de mindig csak annyit beszéltünk, amennyit muszáj volt. Udvariasak voltunk egymással, de hidegek. Két idegen ember, akik valaha szerették egymást.

Aztán egy nap csörgött a telefonom. A vonal túlsó végén Laci hangja volt – fáradt, rekedt, idegen. – Judit… ne haragudj, hogy zavarlak… baj van. Kórházban vagyok. Rák… – A szó ott lebegett közöttünk, mint valami sötét madár.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és hallgattam a légzését. Aztán valami furcsa nyugalom szállt meg. – Mit tudok segíteni? – kérdeztem végül.

A gyerekeink – Zsófi és Gergő – nem értették. – Anya, ő sosem volt jó hozzád! Miért törődsz vele? – kérdezte Gergő is később. De én csak annyit mondtam: – Mert ember. És mert egyszer fontos volt nekem.

Az első alkalommal, amikor bementem hozzá a kórházba, Laci zavartan nézett rám. Az arca beesett volt, a haja ritkásabb, mint emlékeztem. – Nem kellett volna jönnöd – motyogta. – Nem érdemlem meg.

Leültem mellé az ágy szélére. – Nem arról van szó, hogy ki mit érdemel. Hanem arról, hogy most itt vagyok.

Az első hetekben csak apróságokat csináltam: vittem neki tiszta pizsamát, olvasnivalót, néha egy kis házi sütit. Láttam rajta a szégyent és a hálát egyszerre. Néha beszélgettünk – óvatosan kerülgetve a múltat –, máskor csak csendben ültünk egymás mellett.

A gyerekeink egyre dühösebbek lettek. Zsófi egyszer sírva fakadt: – Anya, miért nem tudsz végre magadra gondolni? Mindig csak másokat akarsz megmenteni! Nem elég, hogy miattunk mindent feladtál? Most még őt is ápolod?

Nem tudtam neki válaszolni. Talán tényleg mindig másokat helyeztem magam elé. De ahogy ott ültem Laci mellett a kórházi szobában, rájöttem: nem akarok haraggal élni tovább. Nem akarom azt érezni minden karácsonykor vagy családi ünnepen, hogy valaki hiányzik az asztalnál – nem fizikailag, hanem lelkileg.

Egy este Laci rám nézett: – Judit… sajnálom. Mindent.

Először azt hittem, félrehallottam. Aztán láttam a szemében azt az őszinte bűntudatot, amit sosem mutatott ki korábban.

– Én is sajnálom – mondtam halkan. – De most már mindegy is. Ami volt, elmúlt.

A következő hetekben Laci állapota romlott. Egyre többet kellett segítenem neki: ügyeket intézni, gyógyszereket kiváltani, néha csak ott lenni mellette, amikor félt vagy fájt valamije. A felesége – Ági – eleinte féltékeny volt rám; láttam rajta az aggodalmat minden alkalommal, amikor bevittem valamit vagy beszélgettem az orvosokkal.

Egy nap Ági félrehívott a folyosón:
– Judit… nem értem ezt az egészet. Miért csinálod?
– Mert tudom, milyen érzés egyedül lenni ilyenkor – feleltem.
Ági elfordult; azt hiszem, akkor értette meg először igazán.

A gyerekeink végül elfogadták a döntésemet – bár sosem értették meg teljesen. Zsófi egyszer azt mondta: – Talán én is ilyen leszek majd egyszer… vagy talán sosem tudnék így megbocsátani.

Laci végül elment egy tavaszi hajnalon. Ott ültem mellette az utolsó órákban; fogtam a kezét és hallgattam a légzését. Nem sírtam akkor – csak később tört rám minden fájdalom és emlék.

A temetés után sokan odajöttek hozzám: voltak rokonok, régi barátok, akik csodálkoztak rajta, hogy ott vagyok és segítettem neki az utolsó hónapokban.

De én tudtam: nem azért tettem mindezt Lacival, mert még szerettem volna vagy mert vissza akartam kapni valamit tőle. Azért tettem, mert így tudtam elengedni mindazt a haragot és csalódást, amit évekig cipeltem magamban.

Most itt ülök újra a konyhaasztalnál; nézem az ablakon át a lassan zöldülő fákat és azon gondolkodom: vajon tényleg őrültség volt segíteni annak, aki egyszer bántott? Vagy épp ez az igazi szabadság?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy van olyan seb, ami sosem gyógyul be igazán?