„Egész életemben másokért éltem – de most végre magamért vagyok!”

– Bojána, hol van már az a leves? – kiáltott be anyám a konyhába, miközben a húgom, Zsuzsa a nappaliban hangosan nevetett a tévé előtt. A kanál megállt a kezemben, és egy pillanatra lehunytam a szemem. 59 éves vagyok, de még mindig úgy érzem magam, mint egy szolgálólány ebben a házban.

Gyerekkorom óta én voltam az, aki mindent megoldott. Apám korán meghalt, anyám pedig soha nem tanult meg egyedül boldogulni. Zsuzsa mindig is a család kedvence volt: szép, hangos, mindenki körülötte forgott. Én csendben tettem a dolgom – főztem, mostam, takarítottam, intéztem a postát, vittem anyát orvoshoz, Zsuzsát pedig munkahelyre, amikor megint elkésett. Aztán férjhez mentem Lacihoz, aki ugyanúgy elvárta tőlem az otthoni rendet és gondoskodást. Két gyerekünk született: Dóri és Marci. Ők is megszokták, hogy anya mindig mindent elintéz.

Az évek teltek, én pedig egyre inkább elvesztem önmagamban. Minden reggel ugyanaz: felkelek hajnalban, reggelit csinálok, elindítom a mosógépet, közben már gondolatban szervezem a napot – ki hova megy, mit kell venni, kinek milyen ügyet kell elintézni. Laci sosem kérdezte meg, hogy vagyok. Csak annyit mondott: „Boja, elfogyott a kávé.”

A gyerekek felnőttek, elköltöztek, de a telefonom sosem hallgatott el. Dóri hívott: „Anya, tudsz vigyázni a gyerekekre?” Marci: „Anya, át tudnál ugrani hozzám? Elromlott a mosógép.” Anyám: „Bojána, hozzál nekem kenyeret!” Zsuzsa: „Nincs kedved beugrani egy kávéra? Ja, és hozhatnál valami sütit is.”

Egyik este ültem a konyhában, előttem egy csésze kihűlt tea. A telefonom újra csörgött – Dóri volt az. Fáradtan néztem rá. Nem vettem fel. Aztán újra csörgött – anyám. Nem vettem fel. Harmadszor is csörgött – Zsuzsa. Nem vettem fel.

Valami eltört bennem azon az estén. Hirtelen rájöttem: soha senki nem kérdezi meg tőlem, hogy mire vágyom. Hogy mit szeretnék csinálni. Hogy boldog vagyok-e egyáltalán.

Másnap reggel Laci rám mordult:
– Miért nincs tiszta ingem?
Felálltam az asztaltól.
– Laci, mostantól mindenki magának intézi a dolgait.
Csak nézett rám döbbenten.

Elmentem sétálni a Duna-partra. Először éreztem azt, hogy nem kell sietnem sehová. Leültem egy padra és csak néztem a vizet. Hallgattam a madarakat. Először hallottam meg a saját gondolataimat.

A család persze nem értette. Dóri megsértődött:
– Anya, mi bajod van? Miért nem segítesz?
Marci csak annyit mondott:
– Mindig ilyen voltál…
Anyám sírva hívott:
– Bojána, hát most már rám se számíthatok?
Zsuzsa pedig megsértődött:
– Mindig csak magaddal foglalkozol mostanában!

De én kitartottam. Nem vettem fel mindig a telefont. Nem ugrottam minden kérésre. Elkezdtem olvasni – régen imádtam könyveket bújni, de sosem volt rá időm. Jelentkeztem egy festőtanfolyamra a művelődési házban. Elmentem moziba – egyedül! Megtanultam lassan enni, élvezni az ízeket. Megtanultam nemet mondani.

Laci egy ideig duzzogott, aztán megtanulta kimosni az ingeit. A gyerekek is rájöttek: anya nem mindig elérhető. Anyám persze továbbra is panaszkodik mindenkinek rólam – de már nem érdekel.

Néha mégis elbizonytalanodom: önző vagyok? Rossz anya lettem? De aztán eszembe jutnak azok az évek, amikor mindenki más boldogsága fontosabb volt az enyémnél.

Egy este Dóri átjött hozzám.
– Anya… – kezdte halkan –, lehet, hogy igazad van. Észre sem vettük, mennyit tettél értünk.
Megöleltük egymást. Sírtunk is kicsit.

Most már tudom: nem bűn magunkat választani néha. Nem bűn nemet mondani arra, ami fáj vagy fáraszt. Mert ha én nem vigyázok magamra – ki fog?

Ti mit gondoltok? Tényleg önzés néha magunkat előtérbe helyezni? Vagy csak végre megtanultam élni?