„Mindig azt mondtam, nem akarok terhet jelenteni öregkoromban” – Most egyedül ülök, és csak arra vágyom, hogy valaki bekopogjon az ajtómon

– Nem akarok terhet jelenteni senkinek! – csattantam fel újra és újra, amikor a lányaim, Zsuzsa és Réka, még kicsik voltak. Akkoriban mindenki azt mondta, hogy túl kemény vagyok magamhoz, de én csak nevettem rajtuk. Hajnalban keltem, mire a nap felkelt, már a konyhában álltam, tojást sütöttem, szendvicset csomagoltam, közben a mosógép zúgott a háttérben. A férjem, Laci, már akkor is inkább a saját dolgával volt elfoglalva – sosem értettem, miért nem tud egyszerűen csak segíteni. De nem panaszkodtam. Azt mondtam magamnak: „Erős vagyok. Egyedül is megy.”

Most itt ülök a panelház harmadik emeletén, a régi barna fotelben, amit még anyámtól örököltem. A lakás csendes, csak az óra kattogása hallatszik. Néha hallom a szomszédokat veszekedni a fal túloldalán – fiatalok, kisgyerekkel. Néha irigylem őket a zajukért.

A lányok már régen kirepültek. Zsuzsa Budapesten él, ügyvéd lett belőle. Réka Szegeden tanítónő. Mindketten elfoglaltak, ritkán hívnak fel. Réka néha küld egy üzenetet: „Anya, minden rendben?” – de mire válaszolnék, már el is tűnik az online világból. Zsuzsa még ennyit sem ír. Azt mondják, dolgoznak, nincs idejük.

A múlt héten megpróbáltam meglepni őket: sütöttem diós bejglit, ahogy gyerekkorukban szerették. Felhívtam Zsuzsát:
– Gyere át hétvégén! Sütöttem bejglit.
– Anya, most tényleg nincs időm – sóhajtott bele a telefonba. – Majd máskor.
Letettem a kagylót, és éreztem, ahogy valami összeszorul bennem. Rékát már nem is hívtam.

Emlékszem, amikor még mindennap együtt reggeliztünk. Akkoriban azt hittem, ha mindent egyedül csinálok, majd büszkék lesznek rám. Hogy majd azt mondják: „Anya erős asszony.” Most már tudom, hogy talán éppen ezért nem tanulták meg, hogyan kell törődni valakivel. Mindig azt látták tőlem: „Majd én megoldom.”

A férjem öt éve halt meg. Egyedül maradtam ebben a lakásban, ahol minden tárgy emlékeket őriz. A konyhaasztal sarkán még ott van Laci karcolása – egyszer mérgesen odacsapta a kulcsot. Akkor bosszankodtam rajta, most simogatom az ujjammal.

A szomszéd néni, Ilonka néha átjön beszélgetni. Ő mindig panaszkodik:
– Az én fiam is csak akkor jön át, ha pénz kell neki! – mondja keserűen.
Én csak bólogatok. Nem akarom elmondani neki, hogy nálunk még ennyi sincs.

Tegnap este különösen nehéz volt. Kint esett az eső, a szél rázta az ablakot. Ültem a sötétben, és azon gondolkodtam: mi lenne, ha most rosszul lennék? Ki jönne segíteni? Vajon észrevennék-e egyáltalán? A telefonom ott hevert az asztalon – de kit hívnék fel? Zsuzsát? Rékát? Vagy inkább Ilonkát?

Egyszerűen nem tudom eldönteni: hibáztam-e azzal, hogy mindig mindent magam akartam megoldani? Hogy sosem kértem segítséget? Hogy azt hittem: az önállóság mindennél fontosabb?

A múlt héten a boltban találkoztam egy régi ismerőssel, Marikával. Őt mindig irigyeltem: három gyereke van, mindegyik rendszeresen látogatja. Most is együtt vásároltak.
– Hogy vagy? – kérdezte kedvesen.
– Megvagyok – feleltem halkan.
– Gyakran jönnek hozzád a lányok?
– Elfoglaltak – mondtam gyorsan.
Láttam rajta az együttérzést. Nem szólt semmit.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon mit csinált Marika másképp? Talán ő nem félt kimutatni a gyengeségét? Talán hagyta, hogy segítsenek neki?

Este felhívtam Rékát:
– Réka, hiányzol – mondtam neki halkan.
– Anya… most tényleg nem alkalmas… majd visszahívlak! – sietett letenni.
Aztán persze nem hívott vissza.

Azóta minden este várom a csengőt. Várom, hogy valaki bekopogjon az ajtómon. Hogy valaki azt mondja: „Anya, itt vagyok.” De csak a csend válaszol.

Most már tudom: az önállóság néha börtönné válik. Néha jobb lett volna gyengének lenni. Néha jobb lett volna segítséget kérni.

Ti mit gondoltok? Tényleg jobb egyedül mindent megoldani? Vagy néha hagyni kellene, hogy szeressenek minket?