„A fiam kirúgott a saját cégéből – mindent odaadtam, most mégis egyedül maradtam”

– Anya, nem értesz hozzá! – csattant fel Gergő, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a legutóbbi számlaköteggel. – Már mondtam, hogy ezt mostantól Zsófi intézi.

A hangja éles volt, mint a kés, és úgy hasított belém, hogy levegőt is alig kaptam. A konyhában még ott volt a reggeli kávé illata, de már nem éreztem semmit, csak azt a fojtogató ürességet, amit a szavai hagytak maguk után.

Nem tudtam megszólalni. Csak néztem a fiamat – azt a fiút, akit egyedül neveltem fel, akinek mindent odaadtam: az időmet, az energiámat, a pénzemet. Amikor Gergő eldöntötte, hogy saját céget alapít, én voltam az első, aki hitt benne. Én könyörögtem az ismerősöknek, hogy adjanak neki esélyt, én könyveltem az első számlákat, én takarítottam az irodát hétvégénként, amikor ő már haza sem jött.

– De hát… – próbáltam mondani valamit, de ő már hátat fordított.

– Anya, kérlek! Most tényleg nincs időm erre. Majd beszélünk később! – mondta, és becsapta maga mögött az ajtót.

Ott maradtam a konyhában, a kezemben egy régi tollal – rajta a cég logója: „Gergő Solutions Kft.”. Még én terveztem a logót is. Akkoriban azt hittem, ez lesz a mi közös sikerünk. Hogy majd együtt építjük fel az álmainkat.

Azóta eltelt három év. Az első hónapokban minden új volt és izgalmas. Gergő tele volt ötletekkel, én pedig mindenben segítettem neki. Volt olyan hónap, amikor csak azért tudta kifizetni az alkalmazottakat, mert én kölcsönadtam neki a nyugdíjam felét. Nem panaszkodtam – hiszen anya vagyok. Ez a dolgom.

Aztán jött Zsófi. Egy fiatal lány, friss diplomás közgazdász. Gergő először csak tanácsokat kért tőle, aztán egyre többet bízott rá. Én pedig egyre inkább háttérbe szorultam. Már nem kellettem a könyveléshez – „Anya, te ezt már nem érted”, mondta Gergő. Már nem kellettem takarítani sem – „Majd jön a takarítócég”. És amikor pénzre volt szüksége? Akkor még mindig hozzám fordult.

A barátnőim mindig csodálkoztak rajtam:

– Te tényleg mindent megcsinálsz neki? Nem félsz, hogy kihasznál?

– Ugyan már! – nevettem ilyenkor. – A család ilyen. Majd ha egyszer sikeres lesz, visszaadja.

De most itt ülök egyedül, és csak a csend válaszol nekem. Gergő hetek óta nem hívott fel. Zsófi vette át minden ügyemet. A múlt héten még azt is mondta nekem a telefonban:

– Erzsi néni, most már tényleg jobb lenne, ha nem jönne be az irodába. Gergőnek sok a dolga.

Erzsi néni… Már nem is vagyok „anya”. Csak egy néni.

Azóta minden reggel ugyanaz: felkelek, főzök magamnak egy kávét, leülök az asztalhoz és nézem a régi iratokat. Néha előveszem azt a fényképet is, amin Gergő még kisfiúként mosolyog rám – akkoriban még minden egyszerű volt. Akkoriban még biztos voltam abban, hogy mindig szüksége lesz rám.

Egyik este átjött hozzám Marika szomszédasszony.

– Erzsi, mi van veled? Olyan szomorú vagy mostanában.

– Semmi különös – hazudtam neki. – Csak elfáradtam.

De Marika nem hagyta annyiban.

– Tudod, én is segítettem a lányomnak az elején. De aztán rájöttem: ha mindent megcsinálok helyette, sosem tanulja meg igazán az életet.

Sokat gondolkodtam ezen az estén. Vajon tényleg hibáztam? Túl sokat adtam? Vagy csak rosszkor engedtem el?

Másnap reggel csöngettek. Gergő állt az ajtóban.

– Anya… beszélhetnénk?

A hangja fáradt volt és bizonytalan. Beengedtem.

– Sajnálom – mondta halkan –, hogy így alakultak a dolgok. De most már másra van szükségem… máshogy kell csinálnom mindent.

– Értem – feleltem halkan. – Csak azt nem tudom, hogy én most hol vagyok ebben az egészben.

Gergő csak nézett rám. Nem tudott mit mondani.

Most itt ülök újra egyedül. A lakás csendesebb, mint valaha. A fiam felnőtt lett – nélkülem is boldogulni akar. De vajon tényleg ez lenne az anyaság vége? Hogy egyszer csak már nincs rám szükség?

Ti mit gondoltok? Hol van az a határ, amikor egy szülőnek vissza kell lépnie? És vajon lehet-e újra megtalálni önmagunkat akkor is, ha már senki sem kér segítséget tőlünk?