„Mindig én voltam a békítő – de ki békít meg engem?” Egy magyar család csendes hőse mesél

– Zsuzsi, kérlek, beszélj már a bátyáddal! – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben a konyhapulton remegő kézzel kavargattam a kávémat. – Már megint nem veszi fel nekem, és a húgod is csak morog. Nem bírom ezt tovább!

Sóhajtottam. Már megint én. Mindig én. A békítő. Aki mindenkit összetart, aki mindenkit meghallgat, aki mindenkit megért. Aki sosem mond nemet, sosem mondja, hogy elég.

A bátyám, Gábor, már két hete nem beszélt a húgommal, Katával. Egy apróságon vesztek össze – ki vigye haza anyát az orvoshoz –, de nálunk az ilyen apróságok is hetekig tartó csendháborúvá fajulnak. És ilyenkor mindig engem hívnak.

– Jó, anya, felhívom őket – mondtam fáradtan, miközben a gyomromban görcsbe rándult valami.

Letettem a telefont, és néztem magam a tükörben. Sápadt voltam, karikás szemekkel. Az utóbbi időben egyre többször éreztem, hogy elfogy az erőm. De ezt senki sem vette észre.

Gábor persze felvette, de csak morogva.

– Zsuzsi, ne most! Dolgozom! – vágta rám.

– Gábor, kérlek… Anyu aggódik. Kata is… Nem lehetne leülni beszélni? – próbáltam halkan.

– Mindig te vagy a közvetítő? Nem unod még? – csattant fel.

Nem válaszoltam. Csak nyeltem egyet. Hát persze, hogy unom. De ha nem én csinálom, akkor ki?

Este, amikor a férjem, András hazaért, már láttam rajta, hogy rossz napja volt.

– Miért nincs még vacsora? – kérdezte ingerülten.

– Bocsánat, sok dolgom volt ma… – kezdtem volna magyarázkodni.

– Mindig csak kifogások! – legyintett.

Aztán leült a tévé elé, én pedig csendben sírtam a fürdőszobában. Nem tudtam már eldönteni, mikor sírtam utoljára örömből.

Másnap reggel Kata hívott.

– Zsuzsi, beszéltél Gáborral? – kérdezte reménykedve.

– Igen… de most nem akar beszélni veled. Adj neki időt…

– Mindig csak várjak! Mindig csak alkalmazkodjak! – fakadt ki.

Hallgattam. Ismerős mondatok voltak ezek. Én is mindig csak vártam és alkalmazkodtam. Mindenkihez.

A munkahelyemen is hasonló volt a helyzet. Éva kolléganőm rendszeresen rám tolta a plusz feladatokat.

– Zsuzsi, te úgyis olyan segítőkész vagy… – mosolygott rám ártatlanul.

És én persze elvállaltam. Mert nem akartam csalódást okozni senkinek.

Egy este aztán anyám hívott sírva.

– Zsuzsi, apád megint kiabált velem… Nem bírom már ezt az életet! Miért ilyen velem? – zokogta.

– Tudod, anya… ő ilyen… De szeret téged… Csak mostanában feszült… – mondtam automatikusan.

De közben legbelül ordítani tudtam volna: „Miért mindig nekem kell mindent megoldani?!”

Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban András mellett, aki horkolt és semmit sem vett észre abból, mi zajlik bennem. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: mi lenne, ha egyszer csak eltűnnék? Vajon észrevennék-e egyáltalán?

Másnap reggel András rám szólt:

– Miért vagy ilyen fáradt? Megint egész éjjel telefonáltál a családoddal?

– Nem… Csak nem tudok aludni mostanában…

– Akkor menj orvoshoz! – vágta rá közönyösen.

A munkahelyen Éva megint rám sózott egy újabb feladatot. Éreztem, ahogy remegni kezd a kezem.

Hazafelé menet a buszon egy idős néni rám mosolygott.

– Jól van maga, kedveském? Olyan szomorúnak tűnik…

Majdnem elsírtam magam. Egy idegen többet látott belőlem, mint a saját családom.

Aznap este leültem a konyhaasztalhoz egy üres papírlappal. Felírtam rá: „Mit akarok ÉN?”

Sokáig csak néztem a papírt. Nem tudtam rá válaszolni.

Másnap reggel nem hívtam fel Gábort. Nem hívtam Katát sem. Nem vettem fel anyámnak sem. A munkahelyen nemet mondtam Évának.

– Most nem tudom elvállalni – mondtam határozottan.

Éva döbbenten nézett rám.

Otthon Andrásnak azt mondtam:

– Ma nem főzök vacsorát. Fáradt vagyok.

Ő csak nézett rám értetlenül.

Aznap este először éreztem valami furcsa könnyedséget a mellkasomban. Mintha egy kicsit levegőhöz jutottam volna.

Persze másnap mindenki megsértődött rám. Anyám sírt, Gábor dühöngött, Kata panaszkodott, András duzzogott.

De én kitartottam. Mert rájöttem: ha mindig csak másokat békítek ki és támogatok, akkor ki fog engem támogatni? Ki fog engem meghallgatni?

Most itt ülök és írom ezeket a sorokat nektek: vajon hányan vagytok még így? Hányan vagytok azokban a magyar családokban, akik mindig mindent elviselnek csendben?

Vajon mikor jön el az a nap, amikor végre magunkat is fontosnak tartjuk?