„Tizenöt év után újra láttam apámat – és azt mondta: ‘Nem emlékeztem, hogy ma van a születésnapod’”

– Hát te vagy az, Anna? – kérdezte, miközben zavartan a kávézó ablakán túlra nézett, mintha ott keresné a választ. A hangja ismerős volt, mégis idegen. Tizenöt év telt el azóta, hogy utoljára láttam apámat. Akkor még csak hét éves voltam, és mindenki azt mondta, az ő szemeit örököltem: szürkék, mint a Balaton vize vihar előtt. Most is ugyanaz a tekintet nézett vissza rám, de már nem volt benne semmi otthonos.

– Igen, én vagyok – feleltem halkan, és próbáltam elrejteni a kezem remegését. Azt hittem, majd könnyebb lesz, ha végre találkozunk. Hogy a hiány, amit egész életemben cipeltem, egyszer csak eltűnik. De csak egyre nehezebb lett.

A kávézóban halk zene szólt, a pultnál egy idős néni kérte ki a második presszóját. Apám előttem ült, és valahogy úgy tűnt, mintha ő is csak vendég lenne az életemben – egy idegen, aki véletlenül leült az asztalomhoz.

– Tudod… nem emlékeztem rá, hogy ma van a születésnapod – mondta hirtelen. A szavak úgy vágtak belém, mint a hideg szél novemberben. Megszoktam már, hogy nem kapok tőle üzenetet vagy ajándékot ilyenkor. De most, hogy itt ült velem szemben, valahogy mégis fájt.

– Nem baj – hazudtam. – Már megszoktam.

Aztán csend lett. Az a fajta csend, amitől az embernek összeszorul a gyomra. Eszembe jutottak a gyerekkori karácsonyok, amikor anyával és nagymamával ültünk az asztalnál. Mindig próbálták elterelni a figyelmemet: „Anna, nézd csak, milyen szépen csillog a hó!” vagy „Ugye milyen finom lett a bejgli?” De én mindig az ajtót lestem, hátha egyszer mégis belép rajta.

– Miért mentél el? – kérdeztem végül. A hangom alig volt több suttogásnál.

Apám sóhajtott. – Nem tudom… Fiatal voltam. Ostoba. Azt hittem, majd könnyebb lesz mindenkinek nélkülem. Anyád… hát, ő sem könnyítette meg a dolgot.

– Anyu sosem beszélt rólad rosszat – vágtam rá gyorsan. – Mindig azt mondta, hogy te jó ember vagy. Csak… elfáradtál.

Elmosolyodott, de abban a mosolyban több volt a bánat, mint az öröm. – Sokat gondoltam rád az évek alatt. De valahogy sosem volt bátorságom visszajönni.

– Most miért jöttél? – kérdeztem.

– Mert… mert most már tudom, hogy hibáztam. És szeretném jóvátenni.

A szívem egyszerre dobbant meg reménnyel és haraggal. Jóvátenni? Hogyan lehetne jóvátenni tizenöt év hiányát? Az első szerelmemet nem ismerte. Nem látta, amikor ballagtam az általánosból. Nem volt ott, amikor először sírtam anyám vállán egy csalódás miatt.

– Nem tudom, hogy lehet-e – mondtam ki végül. – Néha azt érzem, hogy már túl késő.

Apám bólintott. – Megértem. Csak… szeretném, ha adnál egy esélyt.

A kávé kihűlt előttünk. Az ablakon túl emberek siettek el mellettünk: egy fiatal pár babakocsival, egy középkorú férfi virágcsokorral. Mindenki ment valahová – csak mi ragadtunk itt ebben a pillanatban.

Gyerekkoromban nagymama mindig azt mondta: „Az idő mindent begyógyít.” De vajon tényleg így van? Vagy vannak sebek, amik örökre fájnak?

– Emlékszel még arra a régi horgászbotodra? – kérdeztem hirtelen. – Mindig azt mondtad, majd megtanítasz pecázni.

Elmosolyodott. – Igen… még mindig megvan. Ha szeretnéd…

– Talán egyszer elmehetnénk együtt – mondtam óvatosan.

Nem ígértem semmit. Nem mondtam ki azt sem, hogy megbocsátok neki. Csak annyit adtam: egy talán-t. Egy halvány reményt arra, hogy talán lehet még közös történetünk.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, aki a legjobban fájt nekünk? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hosszú hallgatást? Vagy jobb lenne végleg elengedni?