„A kórházi ágyon tudtam meg, hogy a férjem megcsalt – amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá”
– Miért nem vagy itt velem, Zoltán? – suttogtam a telefonba, miközben a kórházi szoba sápadt fényében feküdtem. A hangom remegett, de próbáltam erősnek tűnni. A műtét utáni fájdalom és a magány összeszorította a mellkasomat. Azt mondta, dolgoznia kell, de valahogy éreztem, hogy hazudik.
Aznap este, amikor a nővér behozta az altatót, a telefonom pittyent. Egy ismeretlen számról jött az üzenet: „Tudnod kell, hogy Zoltán nem dolgozik. Ma is Évánál van.” Megdermedtem. Éva – a barátnőm volt valaha, legalábbis azt hittem. A szívem hevesen vert, a kezem remegett, ahogy újra és újra elolvastam az üzenetet.
A következő napokban minden mozdulat fájt. Nem csak a műtét miatt – hanem mert minden percben azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg igaz-e, amit olvastam. Zoltán ritkán jött be hozzám. Amikor mégis, ideges volt, kerülte a tekintetem. A gyerekeink – Dóri és Marci – aggódva hívtak fel minden este, de nekik sem mondtam semmit. Nem akartam őket terhelni. Anyám is csak annyit érzékelt az egészből, hogy valami nincs rendben.
Egyik délután, amikor Zoltán végre bejött, nem bírtam tovább magamban tartani:
– Mondd el az igazat! Hol voltál tegnap este? – kérdeztem halkan.
Zoltán először csak nézett rám, aztán lesütötte a szemét.
– Ne kezdjük most ezt, Anna… Neked pihenned kellene.
– Évánál voltál? – kérdeztem újra.
Csend lett. Csak a szívmonitor pittyegése hallatszott.
– Igen – mondta végül. – De nem úgy… csak beszélgettünk.
A könnyeim maguktól indultak el. Nem tudtam eldönteni, hogy a fájdalom vagy a harag nagyobb bennem.
– Amikor nekem a legnagyobb szükségem lenne rád… – suttogtam.
Zoltán felállt, idegesen járkált fel-alá a szobában.
– Nem bírom ezt tovább! Mindenki csak tőlem várja, hogy erős legyek! Neked is mindig csak én kellek…
– Én is ember vagyok! – csattantam fel hirtelen. – Most én vagyok gyenge! Most én szorulok rád!
Zoltán csak nézett rám, aztán szó nélkül kiment. Az ajtó halkan csukódott mögötte.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Mikor lett fontosabb egy másik nő társasága annál, hogy együtt vészeljük át a nehézségeket? Vajon én is hibás vagyok? Túl sokat vártam tőle? Vagy csak egyszerűen elfáradtunk egymás mellett?
A következő napokban egyre kevesebb üzenetet kaptam tőle. Anyám bejött hozzám, és látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Anna, mi történt? – kérdezte aggódva.
– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam neki is.
De anyák mindent megéreznek.
– Ha beszélni akarsz róla, itt vagyok – mondta halkan.
Végül egy délután Dóri is bejött hozzám. Leült az ágyam szélére és megszorította a kezem.
– Anya… apa nagyon furcsa mostanában. Mindig ideges és sokat van távol. Mi történik velünk?
Nem tudtam mit mondani neki. Csak sírtam. Dóri átölelt és együtt sírtunk.
A kórházból való hazatérés sem hozott enyhülést. Zoltán alig volt otthon. Ha mégis, akkor is feszültség lengte körül a lakást. A gyerekek próbáltak úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de éreztem rajtuk is a bizonytalanságot.
Egy este Marci odajött hozzám:
– Anya… te ugye nem fogsz elmenni?
A szívem majd megszakadt.
– Nem megyek sehova, kicsim – mondtam neki könnyes szemmel.
De magamban már tudtam: valaminek véget kell érnie ahhoz, hogy valami új elkezdődhessen.
Néhány hét múlva Zoltán összepakolta a holmiját és elköltözött Évához. A gyerekek sírtak, én pedig próbáltam tartani magam előttük. Az első hetek pokoliak voltak: minden reggel úgy ébredtem, mintha egy rémálomban lennék. De lassan-lassan elkezdtem újra élni. Anyám sokat segített, Dóri és Marci is összetartottak velem.
Egy nap Éva felhívott.
– Anna… sajnálom. Nem így akartam…
Letettem a telefont. Nem akartam hallani semmit tőle.
Most, hónapokkal később már tudom: nem én voltam kevés. Egyszerűen csak elfáradtunk egymás mellett Zoltánnal. De megtanultam: bármilyen mélyre is zuhan az ember, mindig van visszaút.
Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg mindent túl lehet élni? És ha igen… mihez kezdjek most ezzel az új élettel?