„Elég volt! – Amikor a saját fiamat és menyemet kitettem a lakásomból”

– Nem hiszem el, hogy ezt teszed velünk, anya! – csattant fel Gergő, miközben a kulcsokat szorongattam a kezemben.

A nappali közepén álltunk, a levegő szinte vibrált a feszültségtől. Mellette állt Anna, a menye, karba tett kézzel, arcán sértettség és düh keveréke. A szívem hevesen vert, de nem engedhettem meg magamnak, hogy most meginogjak.

– Három éve mondtátok, hogy csak egy hónap lesz – mondtam halkan, de határozottan. – Három éve!

Gergő tekintete megremegett. Láttam rajta a kétségbeesést, de már nem tudtam sajnálni őket. Az első hónapban még örültem, hogy újra együtt a család. Aztán jöttek a hétköznapok: Anna egész nap a laptopján dolgozott, Gergő pedig egyik állásinterjúról a másikra járt. Eleinte segítettem nekik, főztem rájuk, mostam rájuk, még pénzt is adtam néha. Hiszen az anyjuk vagyok! De ahogy múltak a hónapok, egyre inkább úgy éreztem, mintha csak egy szálloda lennék számukra.

Aztán jött a járvány. Mindenki otthon ragadt, ők is. Az én kis panellakásom hirtelen túl kicsi lett három felnőttnek. Anna egyre többet panaszkodott: „Nincs elég helyem dolgozni!”, „Miért kell mindig neked főznöd?”, „Gergő, mikor keresel már rendes munkát?” Gergő pedig egyre zárkózottabb lett. Néha napokig nem szólt hozzám egy szót sem.

Aztán amikor végre mindketten találtak munkát – Anna egy könyvelőirodában, Gergő pedig egy logisztikai cégnél –, azt hittem, hamarosan mennek. De nem mentek. Mindig volt valami kifogás: „Most még gyűjtünk egy kicsit”, „Most drágák az albérletek”, „Majd ha stabilabb lesz minden”.

Közben én egyre fáradtabb lettem. Hatvanhárom éves vagyok, már rég nyugdíjas. Szerettem volna néha csendben olvasni, vagy elmenni a barátnőimmel kávézni anélkül, hogy bűntudatom legyen. De mindig ott voltak: Anna hangosan telefonált az ügyfeleivel, Gergő egész hétvégén a gép előtt játszott. A lakásban sosem volt rend, mindenhol szétdobált ruhák és üres bögrék.

Egyik este, amikor hazaértem a boltól, Anna épp kiabált Gergővel:

– Nem bírom tovább ezt az egészet! Miért nem keresünk végre saját lakást? Anyukád is látja, hogy ez így nem mehet tovább!

Gergő csak vállat vont:

– Most minek kapkodni? Itt legalább nem kell albérletet fizetni.

Akkor éreztem először igazán: nem vagyok többé otthon a saját lakásomban.

Aznap éjjel alig aludtam. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Anna halk sírását a másik szobából. Reggelre eldöntöttem: elég volt.

Amikor kimondtam nekik, hogy menniük kell, először csak néztek rám döbbenten.

– De hát mi lesz velünk? – kérdezte Anna remegő hangon.

– Felnőttek vagytok – válaszoltam. – Itt az ideje megtanulni önállóan élni.

Gergő dühösen felnevetett:

– Hát ennyit jelent neked a család? Hogy kidobsz minket?

A szívem összeszorult. Vajon tényleg rossz anya vagyok? Vagy csak végre kiállok magamért?

Aznap délután összepakoltak. Csendben tették be a bőröndöket a régi Opelbe. Anna még egyszer visszafordult az ajtóból:

– Köszönjük… mindenért.

Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam.

Azóta eltelt két hét. Néha hallok róluk: albérletet találtak Zuglóban, állítólag jól megvannak. De Gergő nem hívott fel egyszer sem.

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon tényleg én voltam az önző? Vagy csak végre megtanultam kiállni magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?