„Anyu, meddig bírjuk még így?” – Három generáció egy panelban, ötvenöt négyzetméteren

– Anya, hol a vaj? – kiáltott be a konyhából a menyem, Dóra, miközben a kis Karesz már megint a nappali közepén üvöltött. A hangok átszűrődtek a vékony falakon, mintha csak mellettem állnának. A fürdőszoba ajtaját kulcsra zártam, és leültem a kád szélére. A csempe hideg volt, a kezem remegett. Próbáltam visszafojtani a sírást, de a könnyek utat törtek maguknak.

– Mama, gyere már ki! – dörömbölt az ajtón Kacper, az unokám. – Apu azt mondja, hogy te mindig eltűnsz! – hangjában sértettség és kíváncsiság keveredett.

Nem válaszoltam. Csak ültem ott, és próbáltam összeszedni magam. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban menekültem ide. Ez az ötvenöt négyzetméteres panel volt valaha az otthonom, ahol minden zugot ismertem, ahol a fiam, Gábor felnőtt. Most viszont úgy érzem, mintha minden fal összenyomna.

Mióta Gáborék elvesztették az albérletüket – a tulaj visszaköltözött, mondván, hogy neki is nehéz –, hozzánk jöttek. „Csak pár hónap lesz” – mondta akkor Dóra, de már fél éve itt vannak. Azóta három generáció élünk együtt: én, Gábor és Dóra, meg a kis Kacper. Együtt reggelizünk, együtt veszekszünk, együtt hallgatjuk egymás sóhajait.

A legrosszabbak az esték. Amikor mindenki fáradtan vonszolja magát a fürdőbe, amikor Dóra halkan sír a párnájába – azt hiszi, nem hallom –, amikor Gábor dühösen csapkodja az ajtót, mert megint nem találja a tiszta pólóját. És amikor Kacper kérdezget: „Mama, miért nem lehet saját szobám?”

Néha úgy érzem, mindenki engem hibáztat. Hogy miért nem adom át nekik a nagyobb szobát. Hogy miért nem tudok több pénzt adni. Hogy miért nem vagyok elég türelmes. Pedig én csak próbálok túlélni.

Egyik este Gábor leült mellém a konyhában.
– Anya, ezt így nem lehet tovább csinálni – mondta halkan.
– Tudom – suttogtam vissza.
– Kacpernek kellene egy saját tér. Dóra is teljesen kikészül. Én is…
– És szerinted nekem könnyű? – csattantam fel akaratlanul. – Ez az én lakásom! Itt nőttél fel! Most meg úgy érzem, mintha betolakodó lennék a saját otthonomban.
Gábor csak nézett rám fáradt szemekkel.
– Sajnálom, anya. De valamit ki kell találnunk.

Másnap reggel Dóra rám sem nézett. Kacper duzzogva ült az asztalnál.
– Mama, miért veszekszel apuval? – kérdezte halkan.
– Nem veszekszünk, csak… néha nehéz minden egyszerre – próbáltam magyarázni.
De ő már elfordult.

A napok egybefolynak. Minden reggel ugyanaz: sorban állás a fürdőért, veszekedés a hűtő előtt („Ki ette meg az utolsó joghurtot?”), csendes sóhajok a konyhában. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat, akiknek van hová elvonulniuk.

Egy este Dóra bejött hozzám.
– Erzsi néni – így hívott mindig –, nem haragszom magára. Csak… félek. Mi lesz velünk? Hol fogunk lakni? Kacpernek iskolába kell mennie szeptembertől…
– Tudom, Dóra – mondtam halkan –, én is félek.

Azóta még többször sírok titokban. Néha azon gondolkodom: vajon hol rontottam el? Miért nem tudtam többet félretenni? Miért nincs egy kis nyaralónk valahol vidéken? Miért kell három generációnak egy panelban szenvednie?

A múlt héten Gábor bejelentette:
– Találtam egy albérletet Újpesten. Nem nagyobb, mint ez, de legalább külön lehetünk.
Dóra szeme felcsillant, de rögtön el is sápadt.
– És miből fizetjük?
Gábor csak vállat vont.
– Majd megoldjuk valahogy.

Aznap este először éreztem valami furcsa ürességet. Mintha egyszerre örülnék és félnék attól, hogy újra egyedül maradok. Vajon tényleg jobb lesz nekik nélkülem? Vajon én mit fogok kezdeni magammal?

Most is itt ülök a fürdőszobában. Hallgatom a hangokat a fal túloldalán: Kacper nevetése, Dóra fáradt sóhaja, Gábor halk beszéde. És azon gondolkodom: hány család élhet még így Magyarországon? Hányan sírnak titokban esténként egy panel fürdőszobájában?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg jobb lesz mindenkinek külön? Vagy csak elhitetjük magunkkal?