„A bátyám megörökölte a szüleink házát, most mégis lakbért követel tőlem – tényleg ennyit ér ma a család?”

– Nem értem, miért kell erről beszélnünk, Zsuzsa – mondta a bátyám, Gábor, miközben az asztalnál ültünk, ugyanabban a konyhában, ahol anyánk régen palacsintát sütött nekünk. – Ez most már az én házam. Ha itt akarsz maradni, fizetned kell.

A szívem összeszorult. A konyhaablakon át láttam a kertet, ahol gyerekként együtt építettünk bunkert. Most mégis úgy éreztem magam, mintha egy idegen lakásban lennék. – Gábor, ez a mi otthonunk volt. A szüleink háza. Nem érzed furcsának, hogy pénzt kérsz tőlem?

Gábor sóhajtott, és elfordította a tekintetét. – Nem arról van szó, hogy nem szeretlek. De nekem is fizetnem kell a hitelemet, és most már minden az én nevemen van. Nem tarthatlak el ingyen.

A hangja kemény volt, de láttam rajta, hogy őt is bántja a helyzet. Mégis, mintha valami végleg eltört volna közöttünk. Gyerekkorunkban mindig összetartottunk: együtt bújtunk el apánk haragja elől, együtt sírtunk anyánk temetésén. Most viszont úgy beszélt velem, mint egy albérlővel.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A plafon repedéseit néztem – ugyanazokat, amiket gyerekként is bámultam, amikor nem tudtam elaludni. Vajon tényleg ennyit ér ma a család? Egy bankszámla többet számít, mint az együtt töltött évek?

Másnap reggel Gábor már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Beszéljünk este. Gondold át.”

A munkahelyemen egész nap csak ezen járt az eszem. A kolléganőm, Ági észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt veled? Olyan vagy, mint aki mindjárt sír.

Elmeséltem neki mindent. Ági csak csóválta a fejét.

– Nálunk is volt ilyen. Az öcsémmel teljesen összevesztünk apánk lakásán. Azóta nem is beszélünk.

Ez még jobban megijesztett. Tényleg idáig fajulhat? Hogy egyszerűen megszűnik létezni a testvérem?

Este Gábor fáradtan jött haza. Leült mellém a kanapéra.

– Nézd, Zsuzsa… Nem akarok veszekedni. De nekem is nehéz most minden. Ha nem tudsz fizetni, akkor… talán jobb lenne, ha keresnél magadnak valami mást.

A könnyeim kicsordultak. – Hova menjek? Ez az otthonom! Itt nőttem fel! – kiáltottam rá.

Gábor arca megrándult. – Nekem sem könnyű ezt mondani. De nem tudom másképp megoldani.

Napokig nem beszéltünk egymással. A házban feszültség vibrált: minden ajtócsapódás hangosabbnak tűnt, minden lépés idegen volt.

Egyik este hazafelé menet megálltam a kisbolt előtt, ahol régen együtt vettünk csokit zsebpénzből. A boltvezető, Marika néni rám mosolygott.

– Hogy vagytok mostanában? Rég láttam együtt titeket.

Elcsukló hangon válaszoltam: – Már nem olyan jó minden…

Marika néni megsimogatta a kezemet. – Tudod, Zsuzsikám, a pénz sok mindent elront. De a családot nem szabad hagyni szétesni.

Hazamentem, és órákig ültem a gyerekkori szobámban. A polcon ott voltak még a régi könyveim, az első naplóm is. Felütöttem egy régi bejegyzést: „Ma Gáborral titkos bunkert építettünk a kertben. Megígértük egymásnak, hogy mindig segítünk egymásnak.”

Sírtam.

Másnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és leültem Gáborral beszélni.

– Emlékszel még arra, amikor azt ígértük egymásnak, hogy mindig segítünk? – kérdeztem halkan.

Gábor rám nézett. A szemében valami megremegett.

– Emlékszem… De most minden más lett.

– Miért kellett ennyire másnak lennie? Miért fontosabb most a pénz?

Gábor csak hallgatott. Végül azt mondta:

– Talán igazad van… De félek attól, hogy ha nem állok a sarkamra, mindent elveszítek.

– És engem is elveszítesz? – kérdeztem könnyes szemmel.

Nem válaszolt.

Azóta sem oldódott meg minden. Még mindig keresem a választ: vajon tényleg ennyit ér ma egy testvér? Vagy csak én vagyok túl naiv?

Ti mit gondoltok? Tényleg ilyen könnyen széteshet egy család csak azért, mert valaki örököl? Vagy van még remény arra, hogy újra egymásra találjunk?