Mindent a fiamért adtam, ő mégis hátat fordított – de az élet visszaadta, amit elvett

– Gergő, kérlek, csak hallgass végig! – remegett a hangom, ahogy a telefonba suttogtam, miközben a hajnali műszak után a buszmegállóban álltam. A hideg szél átfújt a vékony kabátomon, és a kezem annyira fázott, hogy alig tudtam tartani a telefont. – Nincs időm, anya. Most tényleg nem – vágta rám a fiam, majd megszakadt a vonal. Ott álltam, egyedül, negyven év kemény munka után, és azon gondolkodtam: hol rontottam el?

Már gyerekkorában is mindent megtettem érte. Egyedül neveltem Gergőt, miután az apja elhagyott minket, amikor még csak három éves volt. A raktárban dolgoztam napi tizenkét órákat, hogy legyen pénz az iskolára, különórákra, új cipőre. A kolléganőim mindig mondták: „Juli, magaddal is törődnöd kéne!” De én csak legyintettem. Nekem Gergő volt mindenem.

Amikor felvették az egyetemre Budapestre, összeszorult a szívem. Tudtam, hogy nélkülem is boldogulnia kell majd, de azt is tudtam: csak akkor lesz esélye jobb életre, ha mindent megadok neki. Eladtam a nagymama aranygyűrűjét is, hogy ki tudjam fizetni az albérletet az első évben.

Gergő okos volt és szorgalmas. Gyorsan talált magának barátokat, és hamarosan már egy menő informatikai cégnél dolgozott. Az első fizetéséből vett nekem egy új mikrót – akkor még azt hittem, minden rendben lesz. De ahogy telt az idő, egyre ritkábban hívott. Ha kértem volna valamit – egy kis segítséget a ház körül vagy csak egy beszélgetést –, mindig elfoglalt volt.

Aztán jött a nagy lehetőség: Gergő saját céget alapított. Büszke voltam rá, de amikor minden megtakarításomat elkérte „induló tőkének”, kicsit összeszorult a gyomrom. Mégis odaadtam neki mindent. „Majd visszaadom, anya” – mondta mosolyogva. Én pedig hittem neki.

Évek teltek el. A cég beindult, Gergő egyre sikeresebb lett. Már nem lakott albérletben, hanem saját lakást vett a belvárosban. Én pedig ugyanúgy hajnalban keltem és mentem a raktárba pakolni a dobozokat. Néha felhívtam – legtöbbször csak az üzenetrögzítő válaszolt.

Egyik este aztán váratlanul becsöngetett hozzám. Meglepődtem – ritkán jött haza. Fáradtnak tűnt, szeme alatt sötét karikák ültek.
– Anya… – kezdte halkan –, bajban vagyok.
– Mi történt? – kérdeztem aggódva.
– Elvesztettem mindent. A cég csődbe ment. Tartozom… sokat.

Leültem mellé a kopott kanapéra. Hirtelen minden haragom és csalódottságom eltűnt. Csak azt láttam: a fiam szenved.
– Segítek neked – mondtam halkan.
– De hát neked sincs semmid…
– Van valamim: te vagy az én fiam.

Aznap este először beszélgettünk őszintén hosszú évek óta. Gergő sírt – először láttam felnőttként sírni. Elmesélte, mennyire félt attól, hogy csalódást okoz nekem. Hogy szégyellte magát, amiért megfeledkezett rólam.

A következő hónapok nehezek voltak. Gergő visszaköltözött hozzám vidékre. Együtt főztünk vacsorát, esténként sétáltunk a Tisza-parton. Lassan újra megtanultunk beszélgetni egymással – nem csak felszínes dolgokról, hanem arról is, ami igazán fáj.

Egy nap Gergő megkérdezte:
– Anya… haragszol rám?
– Régen nagyon fájt – válaszoltam –, de most már csak örülök, hogy újra itt vagy.

Azóta sok minden megváltozott. Gergő újra munkát talált – nem keres annyit, mint régen, de boldogabbnak tűnik. Én pedig végre megtanultam magamra is gondolni: hetente egyszer elmegyek fodrászhoz vagy kávézni a barátnőimmel.

Sokan kérdezik tőlem: hogy tudtam megbocsátani? Nem tudom… Talán azért, mert anyának lenni azt jelenti: akkor is szereted a gyerekedet, amikor ő már elfelejt szeretni téged.

Néha elgondolkodom: vajon hányan vannak még olyan anyák Magyarországon, akik mindent feláldoznak a gyerekeikért? És vajon hány gyerek veszi ezt észre időben? Ti mit tennétek a helyemben?