Anyósom árnyékában: Harminc év csendje után végre kimondom az igazat

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Laci! – kiáltottam fel, miközben a nappali sarkában álltam, kezemben a poros fényképalbummal. A temetés utáni napokban mindenki fáradt volt, de bennem valami egészen más kavargott: harag, értetlenség, és egy mélyen gyökerező szomorúság.

Laci, a férjem, csak állt ott, lehajtott fejjel, és nem nézett rám. – Anya mindig csak jót akart – motyogta halkan, mintha ezzel mindent megmagyarázna.

De én már nem tudtam elhinni. Ilona néni, az anyóspéldakép a faluban, akit mindenki tisztelt, nekem harminc éven át volt a mérce. Mindig azt mondták: „Juditka, te aztán szerencsés vagy, ilyen rendes anyóssal!” De senki sem látta, mi zajlik a zárt ajtók mögött.

Az első években még próbáltam megfelelni. Minden vasárnap ebéd nála, mindig az ő receptjei szerint főztem, még a karácsonyi bejglit is úgy töltöttem meg, ahogy ő szerette. Ha véletlenül máshogy csináltam valamit, csak egy pillantást vetett rám – abból mindent értettem. Aztán jöttek a gyerekek: Gergő és Zsófi. Ilona néni mindenbe beleszólt. „A kisbabát ne így pelenkáld!” „A gyereknek nem kell annyi játék!” „A férjednek meleg vacsora jár!”

Sosem voltam elég jó. Ha dolgozni mentem, azt mondta: „Az anyának otthon a helye.” Ha otthon maradtam, akkor: „A mai nők már nem is akarnak dolgozni.” Egyik sem volt jó. Laci sosem állt mellém igazán. Mindig csak annyit mondott: „Tudod, milyen anya.”

A temetés után a házát kellett kipakolnunk. Minden szekrényből régi levelek, fényképek kerültek elő. Az egyik fiók mélyén találtam egy naplót. Ilona néni kézírása volt benne – az első oldalon az én nevemmel kezdődött: „Judit.” Olvasni kezdtem. Az első bejegyzés még kedves volt: „Ma Laci bemutatta Juditot. Kedves lány, de túl csendes.” Aztán egyre keményebb sorok következtek: „Nem tudom, elég erős lesz-e a fiamhoz.” „Nem úgy neveli a gyerekeket, ahogy kellene.” „Nem lesz belőle igazi asszony.”

Összeszorult a torkom. Harminc évig próbáltam megfelelni egy nőnek, aki sosem hitt bennem igazán. Minden mosoly mögött ott volt az ítélet. Minden dicséret mögött ott lapult egy kis tüske.

– Laci! – fordultam újra a férjemhez. – Tudtad te ezt? Tudtad, hogy anyád így gondolkodott rólam?

Laci csak vállat vont. – Nem számít már, Judit. Meghalt…

De nekem számított. Mert rájöttem: egész életemet mások elvárásai szerint éltem. A saját érzéseim mindig háttérbe szorultak. Még most is bocsánatot akartam kérni – de már nem volt kitől.

A gyerekeim közben felnőttek. Gergő már Budapesten él, Zsófi most ment férjhez. Amikor Zsófi esküvőjén ott álltam mellette a tükör előtt, hirtelen megkérdezte:

– Anya, te boldog vagy?

Nem tudtam mit felelni. Mert sosem gondolkodtam ezen igazán. Mindig csak tettem a dolgomat.

Most itt ülök Ilona néni régi foteljében, kezemben a naplójával. Nézem a sorokat, és azon gondolkodom: vajon miért hagytam, hogy ennyi éven át mások mondják meg, ki vagyok? Miért nem álltam ki magamért? Vajon még nem késő változtatni?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ennyi év után? Vagy végre magamat kellene választanom?