„Mindig melletted álltam, lányom… most pedig nincs helyed számomra” – Egy magyar anya megrendítő vallomása az elhagyatottságról

– Anya, ezt most tényleg muszáj? – Eszter hangja remegett az idegességtől, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A konyhában a reggeli fény hidegen csillant meg a porcelán bögréken, de én csak a lányom arcát néztem, azt a vonást, amit tőlem örökölt.

– Muszáj, Eszter. Nem tudok már egyedül maradni. Az orvos is mondta, hogy nem szabad egyedül lennem ilyen állapotban – próbáltam halkan, de határozottan beszélni. A szívem hevesen vert, mintha minden szóval egyre közelebb kerülnék ahhoz a pillanathoz, amitől egész életemben féltem: hogy egyszer teher leszek annak, akit a világon a legjobban szeretek.

Eszter sóhajtott, és a plafonra nézett. – Anya, érted te ezt? Két gyerek, Zoli folyton dolgozik, én is visszamentem félállásba… Nincs helyünk. Nincs időnk. Nem tudlak most magunkhoz venni.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Az egész testem megfeszült. Az unokáim hangját hallottam a másik szobából – nevetés, veszekedés, élet. Az én életem viszont hirtelen üresnek tűnt.

– De hát… mindig itt voltam neked! Amikor Zoli elment fél évre Németországba dolgozni, én vigyáztam a gyerekekre. Amikor beteg voltál, én főztem rád. Minden karácsonyt együtt töltöttünk… – A hangom elcsuklott.

– Tudom, anya – mondta Eszter halkan. – De most más az életünk. Nem tudom megoldani. Próbálj meg valami otthoni ápolót keresni… vagy beszélj a háziorvossal.

Azt hittem, rosszul hallok. Egy pillanatig csak ültem ott, és néztem a lányomat, aki valaha minden gondolatom középpontja volt. Eszembe jutottak azok az éjszakák, amikor lázas volt gyerekként, és én virrasztottam mellette; az első szerelmi csalódása után együtt sírtunk; amikor megszülettek az unokáim, én fürdettem őket először.

Most pedig azt mondja: „Nincs helyünk neked.”

Aznap este hazamentem a kis panellakásomba Újpesten. A falak mintha közelebb húzódtak volna hozzám. A tévé halkan duruzsolt a háttérben, de nem figyeltem rá. Csak ültem a kanapén és bámultam a semmibe.

Másnap reggel felhívtam a háziorvost. – Margit néni, tudom, hogy nehéz – mondta együttérzően –, de sokan vannak így. A családoknak ma már más az életük…

De miért? Mi változott meg ennyire? Miért lett természetes az, hogy az idősek magukra maradnak?

A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kötöttem egy sálat az unokámnak, sütöttem Eszter kedvenc mákos kalácsát és elvittem hozzájuk – de csak az ajtóban adtam át. „Köszönjük, anya!” – mosolygott Eszter feszülten, és gyorsan becsukta az ajtót.

Egyik este felhívott a régi barátnőm, Ilona. – Margitkám, gyere át hozzám! Nálam is üres a lakás mióta a fiam Németországban él…

Leültem nála egy csésze tea mellé. – Te is úgy érzed néha, hogy már csak útban vagyunk? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.

Ilona bólintott. – Persze. Régen mindenki együtt lakott: nagyszülők, szülők, gyerekek. Most mindenki rohan valahová…

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyire megváltozott a világ? Vagy csak mi öregedtünk meg?

Egyik nap Eszter felhívott: – Anya, bocsánatot akarok kérni… Tudom, hogy megbántottalak. Csak annyira fáradt vagyok mindig…

– Értem én, kislányom – mondtam halkan –, de néha nekem is szükségem lenne rád.

Csend lett a vonalban.

Azóta ritkábban találkozunk. Az unokáimat csak ünnepeken látom. Néha úgy érzem, mintha egy láthatatlan fal választana el minket egymástól.

Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: vajon hol rontottam el? Lehet-e még hidat építeni két generáció között ebben a rohanó világban?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire természetes lett ma Magyarországon az idősek magányossága? Vagy van még remény arra, hogy újra egymásra találjunk családként?