„Neked már nincs miért visszamenned dolgozni” – Az én harcom, hogy újra megtaláljam önmagam, miután évekig csak másokért éltem

– Miért akarsz te egyáltalán visszamenni dolgozni? – csattant fel Gábor, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem remegett a kávéscsésze felett. A gyerekek már rég az iskolában voltak, a lakás csendje nyomasztóan nehezedett rám. – Neked már nincs miért visszamenned. Itthon van rád szükség.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Tizenhárom év telt el azóta, hogy feladtam a könyvelői állásomat, amikor megszületett a lányunk, Anna. Akkor azt hittem, ez természetes: majd visszatérek, ha nagyobbak lesznek. De az évek csak teltek, s közben valahogy eltűntem önmagam elől. Először csak a szakmai hírnevem kopott meg, aztán a barátaim is elmaradoztak. Végül már csak anya voltam – és Gábor felesége.

Most, negyvenkét évesen, amikor Anna már gimnazista, Bence pedig felsős, úgy éreztem, újra szeretném megtalálni magam. Elküldtem néhány önéletrajzot, és egy kis könyvelőiroda vissza is hívott. A szívem hevesen vert az izgalomtól – de Gábor arcán csak értetlenséget láttam.

– Nem értem, miért nem vagy elégedett. Mindened megvan – mondta később este is. – A gyerekek rendben vannak, a ház tiszta, főzöl, mosolygós vagy…

– De én nem vagyok rendben! – tört ki belőlem. – Nem érzem magam teljesnek. Szeretném újra hasznosnak érezni magam máshol is, nem csak itthon.

Gábor csak legyintett. – Ez valami divatos női hóbort. Majd elmúlik.

A következő napokban egyre feszültebb lett köztünk a légkör. Anna is észrevette.

– Anya, minden oké? – kérdezte egyik este tanulás közben.

– Persze, kicsim – próbáltam mosolyogni. De belül sírtam.

A könyvelőiroda vezetője, Tóthné Marika kedvesen fogadott az interjún. – Tudja, Zsuzsa, nálunk fontos a tapasztalat. Látom, régen dolgozott…

– Igen – vallottam be szégyenkezve –, de gyorsan tanulok. És nagyon szeretnék újra dolgozni.

Hazafelé a villamoson azon gondolkodtam: vajon tényleg elment mellettem az élet? Vagy még lehet esélyem?

Otthon Gábor már várt.

– Na? – kérdezte feszülten.

– Azt mondták, visszahívnak – feleltem halkan.

– Minek ez neked? Nem keresel majd annyit sem, mint én. Inkább pihenj többet.

A szavak fájtak. Mintha minden próbálkozásom hiábavaló lenne. Egy este aztán kiborultam.

– Miért nem támogatod az álmaimat? Miért gondolod, hogy csak akkor vagyok értékes, ha másokat szolgálok ki?

Gábor dühösen felállt. – Mert ez a dolgunk! Ezért működik a család! Ha te is csak magaddal foglalkozol, szétesik minden!

A könnyeim potyogtak. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre szeretnék valamit magamért is tenni?

Másnap reggel Anna odabújt hozzám.

– Anya… én büszke vagyok rád. Szerintem jó lenne, ha dolgoznál. Nekem is példát mutatsz vele.

Ez adott erőt. Amikor Marika felhívott és azt mondta: „Felvesszük próbaidőre”, majdnem elsírtam magam örömömben.

Az első nap izgalmas volt és félelmetes egyszerre. Új emberek között ültem, próbáltam felvenni a ritmust. Hibáztam is persze – de minden nap egy kicsit bátrabb lettem.

Otthon viszont Gábor egyre zárkózottabb lett. Nem beszélgettünk már esténként; néha úgy éreztem, idegenek vagyunk egymásnak.

Egy péntek este aztán kitört belőle:

– Látod? Most sem vagy boldogabb! Fáradt vagy és ideges! Megérte?

– Igen – feleltem halkan –, mert legalább érzem, hogy élek.

A gyerekek is segítettek: Bence többször elmosogatott helyettem, Anna bevásárolt. Lassan átalakultak a szerepek otthon is.

De Gábor nem tudott megbékélni az új helyzettel.

Egy este leült mellém.

– Zsuzsa… én nem ezt akartam. Én azt hittem, nekünk így jó lesz örökre.

– Neked talán jó volt – mondtam csendesen –, de nekem nem. Évekig csak adtam és adtam… Most szeretnék magamnak is adni valamit.

Hosszú csend lett köztünk. Nem tudom, mi lesz velünk. De most először érzem azt: van saját életem.

Vajon tényleg önző dolog újra álmodni? Lehet még boldog az ember negyven felett is úgy, hogy közben nem mond le önmagáról? Várom a ti történeteiteket…