Elváltam, maradt a hitel, a gyerekek és a csend – Egy budapesti anya őszinte vallomása az újrakezdésről

– Anya, miért sírsz megint? – kérdezte Zsófi halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam elrejteni az arcomat a kezem mögött. A reggeli fény beszűrődött az ablakon, de én csak a sötétséget éreztem magamban. A válásunk óta minden reggel ilyen: csendes, feszült, tele kimondatlan szavakkal.

A férjem, Gábor, három hónapja költözött el. Egyik este leült velem a nappaliban, és azt mondta: „Nem bírom tovább. Új életet akarok. Nem veled.” Azóta csak egy üzenetet kaptam tőle: „Majd átutalom a gyerektartást.” Ennyi. A lakáshitel viszont maradt – az én nevemen.

Azt hittem, erős vagyok. Azt hittem, majd összeszorítom a fogam, és menni fog. De amikor este elalszanak a gyerekek – Zsófi nyolcéves, Marci hat –, rám szakad a csend. Olyan csend, amitől néha úgy érzem, megfulladok.

A szüleim vidéken élnek, ők sem értik igazán, mi történt. Anyám csak annyit mondott: „Túl sokat dolgoztál, Réka. Talán ezért ment tönkre minden.” Apám pedig csak vállat vont: „Az élet megy tovább.” De hogyan? Hogyan megy tovább, amikor minden reggel úgy kelek fel, hogy fogalmam sincs, miből fizetem ki a következő részletet?

A munkahelyemen próbálok erősnek tűnni. A kolléganőm, Judit néha megkérdezi: „Minden rendben otthon?” Ilyenkor mosolygok, és azt mondom: „Persze.” De valójában minden szétesett. Az ebédszünetben gyakran ülök egyedül a Margit hídnál, nézem a Dunát, és azon gondolkodom: vajon hol rontottam el?

A gyerekek előtt próbálok vidám lenni. Zsófi egyszer azt mondta: „Anya, ne aggódj! Majd én is dolgozom, ha nagy leszek.” Marci pedig minden este megkérdezi: „Apa mikor jön haza?” Ilyenkor összeszorul a szívem. Mit mondhatnék? Hogy apa már nem jön vissza? Hogy mostantól csak mi vagyunk egymásnak?

Egyik este Zsófi odabújt hozzám az ágyban.
– Anya, ugye nem hagysz el minket?
– Soha – suttogtam vissza könnyes szemmel.

A barátaim közül sokan eltűntek. Mintha a válás fertőző lenne. Csak Eszter maradt mellettem – ő is egyedül neveli a fiát. Egy este átjött hozzánk egy üveg borral.
– Réka, tudom, hogy most pokol minden nap. De túl fogod élni. Én is túléltem.
– De hogyan? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Először csak egyik napot a másik után. Aztán egyszer csak rájössz: már nem fáj annyira.

Azóta minden nap próbálok egy kicsit jobban lenni. Megtanultam beosztani minden forintot. Már nem veszek felesleges dolgokat – csak kenyeret, tejet, néha egy kis csokit a gyerekeknek. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat az anyákat az óvodában, akiknek ott áll mellettük az apuka is.

A legnehezebb mégis az ünnepek voltak. Karácsonykor Gábor csak egy ajándékot küldött postán – egy társasjátékot. A gyerekek örültek neki, de én egész este sírtam a fürdőszobában.

A hitelező banktól is kaptam már levelet: „Fizetési elmaradás esetén jogi lépéseket teszünk.” Ilyenkor pánikroham tör rám. Mi lesz velünk? Elveszik a lakást? Hol fogunk lakni?

Egyik reggel Marci belázasodott. Nem tudtam bemenni dolgozni – otthon kellett maradnom vele. A főnököm nem volt túl megértő.
– Réka, tudod jól, hogy nem engedhetjük meg magunknak ezeket a hiányzásokat.
– Tudom… de nincs más választásom.

Aznap este Eszter felhívott.
– Ha kell, vigyázok Marcira holnap. Menj be dolgozni!
– Köszönöm… – suttogtam könnyek között.

A legrosszabb az egészben az önvád. Hogy talán tényleg én rontottam el mindent. Hogy nem voltam elég jó feleség. Hogy túl sokat dolgoztam. Hogy nem vettem észre időben Gábor távolodását.

De aztán látom Zsófit és Marcit játszani a nappaliban. Hallom a nevetésüket. És rájövök: miattuk muszáj talpon maradnom.

Minden este leülök az ablak elé egy csésze teával, és nézem Budapest fényeit. Próbálok hinni abban, hogy egyszer majd könnyebb lesz. Hogy egyszer majd újra tudok örülni az életnek.

De vajon tényleg lehet újrakezdeni harmincöt évesen két gyerekkel és egy lakáshitellel? Vagy ez már csak túlélés? Ti mit gondoltok? Meg lehet találni újra önmagunkat ennyi veszteség után?