„Túl nyugodt a szerelemhez?” – Egy magyar nő vallomása a csendről, ami mindent megváltoztatott
„Miért nem mondasz semmit?!” – Gábor hangja visszhangzik a konyhában, miközben a kávé lassan kihűl a bögréjében. Én csak ülök az asztalnál, ujjaimmal a terítő szélét simogatom. A szívem hevesen ver, de a szavak valahogy mindig elakadnak bennem. Nem tudom, mit mondhatnék, amikor minden olyan egyszerűnek tűnik: szeretem őt, csak épp nem tudom kimutatni.
– Zsófi, könyörgöm, legalább veszekedj velem! – folytatja, és érzem, hogy mindjárt felrobban. – Nem lehet így élni! A csendeddel megőrjítesz!
Aztán becsapja maga mögött az ajtót. Ez már nem az első alkalom. Az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban történik meg, hogy Gábor dühösen távozik otthonról. A családunkban sosem volt szokás hangosan beszélni az érzésekről. Anyám is mindig csak annyit mondott: „Aki hallgat, az bölcs.” Én ebben nőttem fel, ebben találtam biztonságot.
De Gábor más volt. Ő hangos családból jött, ahol mindenki egyszerre beszélt, ahol a viták után ölelések következtek. Az elején azt mondta, imádja bennem ezt a nyugalmat. „Veled végre pihen a lelkem” – suttogta az első közös éjszakánkon. Akkor még nem tudtam, hogy ez a csend egyszer majd szakadék lesz közöttünk.
A barátnőim – Kata és Réka – már régóta mondogatják: „Zsófi, ki kellene állnod magadért! Mondd el neki, mit érzel!” De hogyan mondjam el valakinek, hogy a csend számomra nem üresség, hanem menedék? Hogy amikor hallgatok, akkor is szeretem?
Egyik este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ingerült. Leült mellém a kanapéra.
– Zsófi, én próbálkoztam. De úgy érzem, mintha falnak beszélnék. Szükségem van valakire, aki visszaszól, aki vitatkozik velem. Nem bírom tovább ezt a némaságot.
Nem szóltam semmit. Csak néztem rá könnyes szemmel. Másnap reggel már nem volt ott.
Azóta eltelt három hónap. A lakás üresebb, mint valaha. A csend most már nem menedék, hanem börtön. Anyám minden vasárnap felhív: „Jól vagy kislányom?” – kérdezi aggódva. De én csak annyit mondok: „Igen.”
A munkahelyemen is észrevették rajtam a változást. A kollégám, András egyszer félrehívott:
– Zsófi, minden rendben? Olyan magányosnak tűnsz mostanában.
Mosolyogtam rá, de belül ordítottam volna: „Nem! Semmi sincs rendben!”
Egy este aztán üzenet érkezett Gábortól: „Hiányzik a csended.” Hosszú percekig csak néztem a képernyőt. Vajon tényleg hiányzom neki? Vagy csak megszokta azt a nyugalmat, amit tőlem kapott?
Azóta minden nap azon gondolkodom: lehet-e valaki túl nyugodt a szerelemhez? Vajon hibáztam-e azzal, hogy nem tanultam meg hangosan szeretni? Vagy Gábor volt az, aki nem tudta elfogadni azt a fajta szeretetet, amit én adni tudok?
A családomban most mindenki engem hibáztat. Anyám szerint „egy nőnek alkalmazkodnia kell”, apám szerint „egy férfi mindig több figyelmet igényel”. Kata szerint viszont Gábor túl sokat várt el tőlem.
Egy vasárnap délután Réka átjött hozzám. Leültünk a konyhában teázni.
– Zsófi, te boldog voltál vele? – kérdezte halkan.
Sokáig hallgattam. Aztán végül kimondtam:
– Igen… de mindig attól féltem, hogy elveszítem.
– És most?
– Most attól félek, hogy örökre egyedül maradok.
Réka megszorította a kezem.
– Nem vagy egyedül. Csak meg kell tanulnod kimondani azt is, ami fáj.
Azóta próbálkozom. Néha leírom egy papírra mindazt, amit sosem mertem elmondani Gábornak: mennyire szerettem azokat a reggeleket vele; mennyire hiányzik az illata; mennyire fáj a csend most nélküle.
A legnehezebb mégis az volt, amikor Gábor újra írt: „Találkozhatunk?”
A szívem hevesen vert, de most először nem akartam elmenekülni a beszélgetés elől.
Leültünk egy kis kávézóban a Margit körúton.
– Zsófi… – kezdte halkan –, rájöttem, hogy hiányzol. Hiányzik az otthonunk csendje…
Nagy levegőt vettem.
– Gábor… én nem tudok más lenni. Ez vagyok én. De ha akarod… megpróbálhatom kimondani azt is, amit eddig csak éreztem.
Elmosolyodott.
– Nem akarom, hogy megváltozz miattam. Csak azt szeretném tudni, hogy fontos vagyok neked.
Most először néztem mélyen a szemébe.
– Fontos vagy… nagyon is.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet túl nyugodtnak lenni a szerelemhez? Vagy csak arról van szó, hogy mindannyian másképp fejezzük ki az érzéseinket?
Ti mit gondoltok? A csend átok vagy ajándék egy kapcsolatban? Meg lehet tanulni hangosan szeretni?