„Az anyám szerint a szülők nem tartoznak semmivel a gyerekeiknek” – Egy magyar család története, ahol a szeretet ára van

– Nem vagyok a szolgád, anya! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. A porcelán csésze megremegett, anyám szeme összeszűkült.

– Ne beszélj így velem, Réka! – vágott vissza Éva, az anyám, aki mindig is úgy gondolta, hogy a szeretet feltételekhez kötött. – Nem kértem tőled semmit, amit ne lenne kötelességed megtenni. László a férjem, de te is a család része vagy.

A szívem hevesen vert. Mellettem ott ült a négyéves kisfiam, Máté, aki értetlenül nézett rám. Vajon mit ért ebből az egészből? Vajon egyszer majd ő is így fog rám nézni?

Gyerekkoromban Éva mindig azt mondogatta: „A szülők nem tartoznak semmivel a gyerekeiknek. Az élet kemény, tanulj meg boldogulni!” Ezt hallgattam akkor is, amikor apám elhagyott minket, amikor az első szerelmem összetörte a szívemet, és amikor az érettségim után nem vettek fel az egyetemre. Mindig csak annyit kaptam: „Állj talpra!”

A testvérem, Gábor már rég külföldre ment. Néha ír egy-egy üzenetet Messengeren, de ő sem akar visszajönni ebbe a fojtogató légkörbe. Egyedül maradtam Évával és Lászlóval, akit sosem tudtam igazán apámként elfogadni. Most László beteg lett – agyvérzés után féloldalra bénult, Éva pedig úgy gondolta, természetes, hogy én segítek.

– Neked könnyű volt, anya – mondtam halkan. – Mindig csak azt vártad el tőlünk, hogy erősek legyünk. De most te vagy az, aki segítséget kér.

Éva arca megkeményedett. – Nem magamnak kérem! Lászlónak szüksége van rád. Neked is van lakásod, munkád, gyereked – miért ne tudnád ezt is megoldani?

A lakásom egy panelházban van Újpesten. Hitelből vettem, minden hónapban számolom a forintokat. A munkahelyemen – egy könyvelőirodában – minden nap stressz. Máté óvodába jár, de gyakran beteg. Egyedül nevelem őt; az apja már rég lelépett egy másik nővel.

Mégis ott ültem Éva konyhájában, és azon gondolkodtam: tényleg tartozom-e ezzel? Tényleg az én dolgom-e ápolni egy férfit, aki sosem volt hozzám kedves?

– Réka, én is dolgoztam egész életemben – kezdte Éva csendesebben. – Nem volt könnyű felnevelni titeket. De most László nem tudja ellátni magát. Nekem is fáj a hátam, alig bírom már.

– És Gábor? Ő miért nem segít?

– Ő messze van. Te vagy itt.

A szavak súlya rám nehezedett. Gyerekkoromban mindig azt éreztem: nekem kell mindent megoldani. Most is ezt várják el tőlem.

Máté közben odaszaladt hozzám, átölelte a lábam. – Anya, mikor megyünk haza?

Elmosolyodtam, de belül sírtam. Haza… Hol van az otthon? Az én lakásom? Vagy ez a régi panellakás itt Káposztásmegyeren?

Másnap reggel Éva felhívott.

– Réka, Lászlónak szüksége lenne rád ma délután. El kellene menned vele orvoshoz.

– Anya, dolgozom! Nem tudok csak úgy elszabadulni.

– Mindig csak kifogásokat keresel! – csattant fel Éva.

Letettem a telefont. A munkahelyemen egész nap remegett a kezem. A főnököm már így is szóvá tette, hogy sokat hiányzom Máté betegségei miatt.

Este Gáborral beszéltem videóhíváson.

– Réka, én innen nem tudok segíteni – mondta fáradtan. – De ne hagyd magad! Anyánk mindig csak kihasznál minket.

– De László tényleg beteg…

– És te is ember vagy! Gondolj magadra és Mátéra is!

Aznap éjjel alig aludtam. Álmomban újra kislány voltam: ott álltam Éva előtt, és könyörögtem egy ölelésért. De ő csak hátat fordított.

Reggel eldöntöttem: segítek Lászlónak az orvoshoz menni – de csak ennyit vállalok. Nem költözöm vissza hozzájuk, nem adom fel az életemet.

Amikor ezt közöltem Évával, kitört a vihar.

– Hálátlan vagy! – kiabálta. – Mindent megtettem érted!

– Te tanítottad meg nekem, hogy senki nem tartozik senkinek semmivel – mondtam csendesen.

Éva sírni kezdett. Először láttam ilyennek: törékenynek és elveszettnek.

Hazafelé menet Máté kezét fogtam. Az utcán emberek siettek haza a munkából; mindenki fáradt volt és gondterhelt.

Vajon tényleg ilyenek vagyunk mi magyarok? Mindig csak erősek akarunk lenni? Nem lehetne néha gyengének lenni? Vagy legalább kimondani: „Szükségem van rád”?

Ti mit gondoltok: meddig tartozunk egymásnak családon belül? Hol húzzuk meg a határt? Várom a véleményeteket…