Elküldtem a fiaimat a boltba – csak egyikük tért haza: Egy anya drámai vallomása
– Hol van Bence? – kérdeztem remegő hangon, amikor Marci egyedül lépett be az ajtón. A szatyrot a földre ejtette, a tej kiborult, de ő csak állt ott, könnyekkel a szemében.
– Anyu… elvesztettem őt… – suttogta, és abban a pillanatban minden megállt körülöttem. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Az ablakon túl a panelházak között már sötétedett, az utcai lámpák fényei vibráltak. Azt hittem, ez csak egy rossz álom.
Bence hatéves volt, Marci tizenkettő. Mindig is összetartottak, de Bence mostanában egyre többször akart mindent úgy csinálni, mint a bátyja. Aznap délután is könyörgött, hogy mehessen Marcival a boltba. Én pedig – mint annyi más magyar anya – úgy gondoltam, nincs ebben semmi rossz. A bolt csak két sarokra van, Marci már nagyfiú, vigyázni fog rá.
Most viszont ott álltam a konyhában, és próbáltam felfogni, amit hallok.
– Hogyhogy elvesztetted? – kérdeztem kétségbeesetten.
– A játszótér mellett mentünk el… Bence mondta, hogy csak megnézi a hintát… Én meg… azt hittem, utolérem… de mire visszanéztem, már sehol sem volt…
A kezem remegett, ahogy elővettem a telefonomat. Tárcsáztam a rendőrséget. A diszpécser hangja nyugodt volt, de én alig tudtam összefüggően beszélni.
– Kérem, segítsenek! A kisfiam eltűnt! Hat éves! Bence! Barna haja van, kék kabátban volt…
A következő órák ködbe vesztek. Szomszédok jöttek át, együtt jártuk be a környéket. A játszótér üres volt, csak egy piros labda gurult a homokozóban. A boltban senki sem látta Bencét. Marci zokogott mellettem, én pedig próbáltam erős maradni – legalább előtte.
A rendőrök kérdezgettek: „Volt már ilyen korábban? Előfordult, hogy elcsatangolt?”
Nem, soha. Bence mindig ragaszkodott hozzánk. De most valami megváltozott. Talán túl nagy szabadságot adtam neki? Vagy túlzottan bíztam Marciban?
Az éjszaka lassan telt. Minden percben azt vártam, hogy megszólal a telefon vagy kopognak az ajtón. Marci az ágyában feküdt, arcát a párnába temette.
– Anyu… ha nem engedem oda… ha jobban figyelek…
– Ne hibáztasd magad! – mondtam neki, de közben magamat marcangoltam belülről. Hányszor mondtam már ezt más anyáknak? Most viszont én nem tudtam elhinni.
Hajnalban újra elindultam keresni. A panelházak között csend volt, csak néhány hajléktalan ült a padokon. Megkérdeztem őket is: „Nem láttak egy kisfiút?”
Az egyik idős néni megsimogatta a karomat: „Ne aggódjon, kicsik mindig előkerülnek.”
De én már nem tudtam hinni ebben.
Délelőtt jött egy hívás: „Találtunk egy kisfiút a villamosmegállóban.” Szaladtam, ahogy csak tudtam – de nem Bence volt az. Egy másik anyuka sírt ott mellettem.
A napok teltek. Plakátokat ragasztottunk ki: „Eltűnt! Bence! Hat éves!” Az iskolában Marci némán ült az órákon. A tanárnője felhívott: „Nagyon aggódunk érte is.”
A család széthullott. A férjemmel egyre többet veszekedtünk.
– Miért engedted el őket kettesben? – kérdezte egyszer dühösen.
– Te is tudod, hogy mindenki így csinálja! – vágtam vissza.
De belül tudtam: mindketten magunkat hibáztatjuk.
Egy este Marci odajött hozzám.
– Anyu… szerinted Bence haragszik rám?
Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem.
Hetek teltek el így. Minden nap reménykedtem egy hírben. Minden éjjel azt álmodtam, hogy Bence hazajön – kócosan, mosolyogva.
A rendőrség végül lezárta a nyomozást: „Nincs több nyom.”
Azóta minden napom bűntudatban telik. Próbálok élni Marcival – neki szüksége van rám –, de minden pillanatban ott van bennem a hiány.
Sokszor gondolok arra: vajon más anyák is így döntenének? Hányan engedik el a gyerekeiket kettesben boltba vagy játszótérre? Hol húzódik a határ bizalom és felelőtlenség között?
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak egy ilyen hibát valaha is?