Szilveszteri vihar: Amikor a férjem bulit akar, én pedig csak csendet

– Már megint erről beszélünk, Gábor? – kérdeztem fojtott hangon, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A karácsonyi fények még mindig ott villogtak az ablakban, de bennem már csak a feszültség vibrált.

– Igen, mert nem értem, miért nem lehet végre egy rendes szilveszterünk! – csattant fel. – Mindenki nálunk akar lenni, mindenki számít ránk. Ez most nem csak rólunk szól, Zsuzsa!

A nevem Zsuzsa. Harmincnyolc éves vagyok, kétgyermekes anya, és idén valahogy minden másképp alakult. Az év elején elvesztettem az édesanyámat, a munkahelyemen is egyre nagyobb a nyomás, és úgy érzem, mintha mindenki csak venne belőlem, de senki sem adna vissza semmit. Gábor viszont mindig is társasági ember volt. Szereti a hangos nevetést, a pezsgőt, a táncot, a barátokat. Én most csak csendre vágyom.

– Gábor, kérlek… – próbáltam higgadt maradni. – Nem lehetne idén kivételesen csak kettesben? Annyira fáradt vagyok. Nem akarok mosolyogni, amikor belül sírok.

– De hát ez az év utolsó napja! – vágott közbe. – Mindenki ünnepel! Nem akarom magányosan zárni az évet.

– Én nem vagyok mindenki – suttogtam. – És nem vagy egyedül velem.

A gyerekek közben a nappaliban játszottak. Hallottam, ahogy Anna nevetve kiabál: „Apa, gyere nézd meg!” Gábor odapillantott rájuk, majd vissza rám.

– Nézd, Zsuzsa, tudom, hogy nehéz éved volt. De nem lehet mindig csak szomorkodni. Az élet megy tovább.

– Neked könnyű ezt mondani – mondtam keserűen. – Te nem veszítettél el senkit idén.

A csend hirtelen súlyossá vált köztünk. Gábor elfordult, és az ablakhoz lépett. A kinti sötétségben már néhol fel-felvillantak az első tűzijátékok.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam érzéketlen lenni.

– Csak… félek, hogy ha most is elnyomom magamban ezt az érzést, akkor egyszer csak végleg eltűnök. Hogy már csak a házigazda leszek, aki mosogat és felszolgál, de soha senki nem kérdezi meg tőle: hogy vagy valójában?

Gábor visszafordult hozzám. A szemében valami megremegett.

– Akkor mondd el… Hogy vagy valójában?

Először csak álltam ott némán. Aztán kitört belőlem minden: a fájdalom, a magány, a félelem attól, hogy elveszítem önmagam ebben a végtelen megfelelésben.

– Fáradt vagyok. Üresnek érzem magam. Hiányzik anya. Hiányzik az az érzés, hogy valaki tényleg lát engem… Nem akarok most idegeneket a lakásban. Csak téged akarom. Csak azt akarom érezni, hogy fontos vagyok neked úgy is, ha nem mosolygok.

Gábor közelebb lépett hozzám. Megfogta a kezem.

– Fontos vagy nekem. Csak… néha azt hiszem, ha mindenki jól érzi magát körülöttünk, akkor mi is boldogok leszünk.

– De mi van akkor, ha most pont arra lenne szükségem, hogy csak mi legyünk? Hogy ne kelljen szerepet játszanom?

A gyerekek ekkor odaszaladtak hozzánk.

– Anya, mikor lesz a buli? – kérdezte Anna csillogó szemmel.

Gábor rám nézett. Láttam rajta a vívódást.

– Idén lehet, hogy másképp lesz – mondta halkan Annának. – Most anyának szüksége van egy kis nyugalomra.

Anna csalódottan lehajtotta a fejét.

– De akkor nem jönnek át a barátaink?

Lehajoltam hozzájuk.

– Tudjátok mit? Csináljunk saját kis bulit! Készíthetünk pizzát együtt, nézhetünk filmet… És éjfélkor kimehetünk megnézni a tűzijátékot.

A gyerekek arcán lassan újra megjelent a mosoly.

Gábor csendben figyelt minket. Láttam rajta: még mindig küzd magával. Aztán odalépett hozzám és átölelt.

– Rendben van – suttogta a fülembe. – Legyen most úgy, ahogy te szeretnéd.

Aznap este először éreztem azt hónapok óta, hogy tényleg számítok valakinek. Hogy nem kell mindig erősnek lennem. Hogy néha elég csak őszintének lenni.

Ahogy éjfélkor együtt álltunk az erkélyen és néztük a tűzijátékot, Gábor megszorította a kezemet.

– Köszönöm, hogy elmondtad, mire van szükséged – mondta halkan.

Éreztem: talán most először igazán értjük egymást.

Vajon hányan érzik még így magukat szilveszterkor? Hányan merik kimondani azt, amit igazán szeretnének? Ti mit tennétek a helyemben?