„Amit a vejem titkolt: Egy anya szívszorító vallomása”

– Miért van ez itt, Zsófi? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kezemben tartottam azt a barna borítékot, amit a szekrény mélyén találtam. Zsófi, a lányom, csak állt az ajtóban, arca sápadt volt, mint a fal. A borítékban egy halom csekk, néhány hivatalos papír és egy fénykép volt – rajta a vejem, Gábor, egy idegen nővel, ahogy egymás kezét fogják egy kávézó teraszán.

Aznap reggel még minden olyan hétköznapinak tűnt. A madarak csicseregtek, a kávé illata betöltötte a lakást. Gábor már elment dolgozni, Zsófi pedig a laptopja fölé görnyedt a nappaliban. Én pedig, mint minden tavasszal, nekiálltam a nagytakarításnak. Nem gondoltam semmi rosszra, amikor a régi szekrény tetejét kezdtem pakolni. Csak rendet akartam tenni – de amit találtam, az mindent felforgatott.

– Anyu… – suttogta Zsófi, de nem tudott többet mondani. Láttam rajta, hogy ő is tudott erről. A szívem összeszorult.

– Mióta tudod? – kérdeztem halkan.

– Két hónapja – felelte könnyekkel a szemében. – De azt mondta, csak egyszeri hiba volt…

Leültem az ágy szélére. A kezem remegett. Az egész testem remegett. Az elmúlt hónapokban azt hittem, minden rendben van. Hogy Gábor tényleg csak azért költözött hozzánk Zsófival együtt, mert spórolni akartak egy saját lakásra. Hogy ez az összeköltözés közelebb hoz minket egymáshoz. Ehelyett most úgy éreztem magam, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.

Zsófi leült mellém.

– Anyu, kérlek… ne haragudj rá. Én is haragszom, de próbáljuk meg helyrehozni…

– Helyrehozni? – néztem rá döbbenten. – Egy ilyen után? Hogy bízhatsz benne újra?

Zsófi csak sírt. Átöleltem őt, de közben magamban forrtam. Gábor mindig kedves volt velem. Segített a ház körül, együtt főztünk vasárnaponként. Sosem gondoltam volna róla ilyet.

Aznap este Gábor később jött haza. Amint belépett az ajtón, látta rajtunk, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte óvatosan.

– Találtam valamit – mondtam neki hűvösen. – Szeretném tudni az igazat.

Gábor leült velünk szemben. Először tagadni próbált, de amikor meglátta a borítékot az asztalon, lehajtotta a fejét.

– Sajnálom – mondta végül. – Hibáztam. De vége van…

– És mi lesz most? – kérdeztem tőle dühösen. – Mit vársz tőlünk ezek után?

Csend lett. Zsófi sírt. Gábor csak ült némán.

Az elkövetkező napokban minden megváltozott. A házban feszültség vibrált a levegőben. Zsófi és Gábor alig beszéltek egymással. Én pedig nem tudtam eldönteni, hogy haragudjak-e inkább Gáborra vagy magamra, amiért nem vettem észre semmit.

Egyik este Zsófi bejött hozzám.

– Anyu… el akarok menni innen egy időre – mondta halkan. – Nem bírom tovább ezt a légkört.

– Hová mennél? – kérdeztem aggódva.

– Rékához, a barátnőmhöz. Csak pár napra…

Bólintottam. Tudtam, hogy szüksége van egy kis távolságra.

Gábor másnap reggel próbált beszélni velem.

– Katalin néni… nagyon sajnálom. Tudom, hogy elrontottam mindent.

– Nem nekem kell megbocsátanod – mondtam neki keményen –, hanem Zsófinak. És magadnak is.

Ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem, hogy elvesztettem valamit, amit soha nem kapok vissza: a bizalmat. A családunk összetartása mindig mindennél fontosabb volt számomra. Mindig azt hittem, ha együtt vagyunk, bármit túlélünk. De most úgy éreztem magam, mint egy idegen saját otthonomban.

Zsófi végül visszajött pár nap múlva. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.

– Anyu… úgy döntöttem, adok még egy esélyt Gábornak – mondta csendesen.

Meglepődtem.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem aggódva.

– Nem… de szeretném legalább megpróbálni.

Nem szóltam semmit. Csak átöleltem őt újra.

Azóta eltelt pár hét. Próbáljuk újraépíteni azt, ami összetört bennünk és közöttünk is. De minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e újra bízni abban, aki egyszer már elárult minket? És vajon meddig érdemes harcolni egy családért?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb lenne továbblépni és újrakezdeni?