Egy anya tévedése: Amikor a fiam házassága mindent megváltoztatott

– András, nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarod tenni! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva néztem a fiamat. A hangom remegett, de nem a haragtól, hanem attól a félelemtől, amit hónapok óta próbáltam elnyomni magamban.

András csak állt ott, zsebre dugott kézzel, és a padlót bámulta. – Anya, szeretem Laurát. Szeretném, ha támogatnál minket.

Ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott. Addig azt hittem, hogy az anyai ösztöneim sosem hagynak cserben. Amikor először találkoztam Laurával – egy szombati ebédnél, ahol a húsleves gőze keveredett a feszültséggel –, kedvesnek tűnt. Udvarias volt, mosolygott rám, még segített is leszedni az asztalt. De valami mégis zavart benne. Talán az a túlzott udvariasság, vagy ahogy Andrásra nézett – mintha birtokolná őt.

A családunk mindig is összetartó volt. A férjem, Gábor halála óta András volt a támaszom. Egyedül neveltem fel őt és a húgát, Katát. Mindent megtettem értük: dolgoztam két állásban, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Most pedig úgy éreztem, valaki el akarja venni tőlem azt az egyetlen embert, aki még igazán fontos az életemben.

Az esküvőjük napján mindenki boldog volt – kivéve engem. Próbáltam mosolyogni a fényképeken, de belül egyre nőtt bennem a szorongás. A lagzi után András és Laura beköltöztek abba a kis lakásba Zuglóban, amit Gáborral együtt vettünk még régen. Hetente egyszer átjöttek vacsorára. Laura mindig hozott valami süteményt – túl édes volt, akár csak a viselkedése.

Egyik este azonban minden megváltozott. Kata sírva hívott fel: – Anya, Laura azt mondta Andrásnak, hogy ne találkozzon veled annyit! Hogy túl sokat avatkozol bele az életükbe!

A szívem összeszorult. Hát ezért hűlt ki András? Ezért lett egyre távolságtartóbb? Próbáltam beszélni vele erről, de csak annyit mondott: – Anya, kérlek, ne bonyolítsd túl! Laura csak szeretné, ha több időt töltenénk kettesben.

De én nem tudtam elengedni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem a fiamat. Minden apró gesztusban fenyegetést láttam Laurától: ahogy átrendezte a lakást, ahogy András ruháit mosta – mintha ki akarna törölni engem az életükből.

Egy vasárnap reggel váratlanul beállítottak hozzám. Laura arca sápadt volt, András idegesen dobolt az asztalon. – Anya – kezdte Laura halkan –, szeretném, ha tudnád: sosem akartalak kizárni az életünkből. Csak… néha úgy érzem, hogy nem fogadsz el engem.

Meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy őszintén beszél velem. – Nem tudom… talán tényleg hibáztam – mondtam végül remegő hangon. – Csak féltelek titeket. Féltem attól, hogy elveszítem Andrást.

Laura szemében könnyek csillantak meg. – Én is félek néha. De szeretem Andrást. És szeretném, ha te is része lennél az életünknek.

Aznap este sokáig ültem egyedül a nappaliban. Visszagondoltam minden szavamra és tettünkre az elmúlt hónapokból. Vajon tényleg én voltam az akadály kettőjük között? Vajon mennyire vakít el minket a féltés?

Azóta eltelt három év. Andrásék boldogok – már unokám is született, Panna. Laura és én lassan megtanultuk elfogadni egymást. Nem lettünk legjobb barátnők, de már nem ellenségek vagyunk.

Néha még mindig elgondolkodom: mi lett volna, ha jobban bízom Laurában? Ha kevésbé ragaszkodom Andráshoz? Vajon hány család esik szét félreértések miatt? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok megbocsátani magatoknak egy ilyen tévedés után?