Az a menyasszonyi köszöntő, ami mindent megváltoztatott – Egy esküvő, ahol a családi titkok felszínre törtek

– Most vagy soha, Anna! – suttogtam magamnak, miközben a pezsgőspoharat a magasba emeltem. A terem tele volt ismerős arcokkal: barátok, rokonok, kollégák, akik mind a boldogságunkat ünnepelték. Ott állt mellettem Péter, a férjem – legalábbis néhány órája már az –, és az anyja, Márta néni, akinek a tekintete mindig átszúrt, mintha keresné bennem azt a hibát, ami miatt nem vagyok elég jó a fiának.

– Szeretnék mondani pár szót – kezdtem remegő hangon. – Azért vagyunk ma itt, mert két család egyesül. De tudom, hogy ez nem mindig könnyű. Én is hibáztam már, és talán még fogok is. De szeretem Pétert, és mindent megtennék érte.

Ekkor Márta néni hirtelen felállt. A szék csikorgása átvágott a csendbe dermedt teremben. – Elég volt ebből a színjátékból! – kiáltotta. – Nem fogom végignézni, ahogy a fiam tönkreteszi magát!

A pohár kiesett a kezemből, a pezsgő végigfolyt az asztalon. Mindenki döbbenten nézett ránk. Péter arca elfehéredett, apám zavartan köhintett. Anyám próbált felállni, de mintha földbe gyökerezett volna a lába.

– Márta néni, kérem… – kezdtem volna, de ő csak legyintett.

– Tudod te egyáltalán, mit jelent családnak lenni? Hogy mennyi mindent áldoztam fel Péterért? És most te… te csak úgy beállítasz ide, és elveszed tőlem!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem értettem, miért gyűlöl ennyire. Mindig próbáltam megfelelni neki: segítettem a házimunkában, vittem neki süteményt, amikor beteg volt, sőt még a kertjét is rendbe raktam tavasszal.

Péter odalépett hozzám és átölelt. – Anya, kérlek… – mondta halkan.

– Ne kérj tőlem semmit! – csattant fel Márta néni. – Én csak azt akarom, hogy boldog légy! De ez a lány… ő nem hozzád való!

A vendégek suttogni kezdtek. A nagynéném odasúgta anyámnak: – Ezt nem kellett volna hagyniuk… Márta mindig is ilyen volt.

A zenekar abbahagyta a játékot. A pincérek tanácstalanul álltak az ajtóban. Az egész ünnepség egy pillanat alatt romba dőlt.

Péter apja végül megszólalt: – Márta, elég legyen! Ez nem a te napod!

De Márta néni nem hagyta abba. – Akkor sem fogom elfogadni! Soha! – kiáltotta, majd kiviharzott a teremből.

Ott álltam a násznép előtt megalázva, összetörve. Péter szorosan átölelt, de éreztem rajta is a feszültséget.

– Sajnálom… – suttogta.

– Nem te tehetsz róla – mondtam neki remegő hangon. – De most mi lesz?

A vendégek lassan szedelőzködni kezdtek. A tánc elmaradt, az éjféli menü érintetlen maradt az asztalokon. Az álmaim esküvője egy rémálommá vált.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Péter csendben feküdt mellettem az ágyban, de éreztem, hogy ő sem találja a helyét.

Másnap reggel anyám bejött hozzám. – Kislányom… tudom, hogy most fáj minden. De ha szereted Pétert, akkor ki kell tartanotok egymás mellett.

– De mi van, ha sosem fogad el? Ha mindig csak hibát lát bennem?

Anyám megsimogatta az arcomat. – Az idő majd segít. De ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted!

Péterrel napokig nem beszéltünk Mártával. Aztán egy este csöngettek. Ott állt az ajtóban, karikás szemekkel.

– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk az asztalhoz. Sokáig csak hallgattunk.

– Tudom, hogy megbántottalak – mondta végül Márta néni. – De félek… Félek attól, hogy elveszítem a fiamat.

– Nem akarom elvenni tőled – válaszoltam sírva. – Csak szeretném, ha én is része lehetnék ennek a családnak.

Hosszú csend következett. Végül bólintott.

– Adj időt nekem… és magatoknak is.

Azóta lassan javul a helyzet. Néha még mindig érzem a feszültséget, de már tudom: nem vagyok egyedül ebben a harcban.

Vajon tényleg képesek vagyunk legyőzni a családi előítéleteket? Ti mit tennétek a helyemben? Várjam türelemmel vagy harcoljak tovább az elfogadásért?