A lányom a kortársammal házasodik – Egy anya lelki vívódása

– Dorka, ezt nem gondolhatod komolyan! – szinte kiabáltam, miközben a konyhaasztalra csaptam a kezem. A bögrém megremegett, a kávé kilöttyent. Férjem, Zoltán, csak némán ült mellettem, arcán az a kifejezés, amit akkor vesz fel, ha nem tudja eldönteni, sírjon vagy nevessen.

Dorka, az én egyetlen lányom, akit huszonkét évig óvtam mindentől, most ott állt előttem csillogó szemekkel és azt mondta: – Anya, szerelmes vagyok. És igen, Tamás negyvenegy éves. De ez nem számít! Szeretjük egymást.

A szívem összeszorult. Tamás… Tamás, akit ismertem a városból, aki együtt focizott Zoltánnal a régi időkben. Tamás, akinek a lánya csak két évvel fiatalabb Dorkánál. Hogy történhetett ez? Hol rontottuk el?

– Dorka, gondolj bele! Ő majdnem annyi idős, mint mi! – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett. – Mit fognak szólni az emberek? És mi lesz veled tíz év múlva?

Dorka csak vállat vont. – Nem érdekelnek az emberek. Tamás mellett érzem magam igazán önmagamnak. Nem akarok várni vagy mások elvárásai szerint élni.

Zoltán végre megszólalt: – Kislányom, mi csak azt akarjuk, hogy boldog légy. De ez… ez túl nagy ugrás. Gondold át még egyszer.

Dorka sírva fakadt és kiszaladt a szobából. A csend, ami utána maradt, szinte fojtogató volt.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak Dorka gyerekkori nevetései, az első szerelme, amikor még csak tizenöt volt és sírva jött haza egy szakítás után. Akkor is én vigasztaltam. Most viszont úgy éreztem, elveszítem őt.

Másnap reggel Dorka nem szólt hozzám. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem Tamáshoz. Ne aggódjatok.”

Zoltán próbált nyugtatni: – Adjunk neki időt. Talán csak fellángolás.

De én tudtam, hogy ez több annál. Dorka mindig makacs volt. Ha valamit a fejébe vett…

A következő hetekben mindenki beszélt róluk a kisvárosban. A boltban suttogtak mögöttem: „Láttad? A Kovácsék lánya… Az a Tamás…” Az iskolában, ahol tanítok, kollégáim furcsán néztek rám. Egyikük odasúgta: – Te mit szólsz ehhez? Én biztosan nem engedném.

De mit tehettem volna? Dorka felnőtt nő lett. Vagy legalábbis annak hitte magát.

Egy este Dorka hazajött. Leült mellém a kanapéra.

– Anya… beszélhetünk?

Bólintottam.

– Tudom, hogy nehéz ezt elfogadnotok. De Tamás mellett érzem magam biztonságban. Ő figyel rám, meghallgat… Nem úgy, mint a fiúk az én koromban. Nem akarok játszmákat vagy bizonytalanságot.

– De Dorka… gondolj bele! Tamásnak már van egy élete. Egy lánya! Hogy fogod kezelni ezt? És ha majd gyereket akarsz?

– Már beszéltünk erről – felelte halkan. – Tamás szeretne még egy gyereket. És én is.

Éreztem, hogy könny szökik a szemembe.

– Én csak azt akarom, hogy boldog légy… De félek, hogy egyszer majd megbánod.

Dorka megszorította a kezem.

– Anya… lehet, hogy megbánom. De ha most nem próbálom meg, örökké bánni fogom.

Az esküvő napján mindenki feszengve ült a templomban. Tamás volt felesége is ott volt – szúrós tekintettel nézett rám és Dorkára is. Zoltán mellettem szorongott; éreztem, ahogy remeg a keze.

Amikor Dorka kimondta az igent, egyszerre voltam büszke és végtelenül szomorú. Vajon tényleg jó döntést hozott? Vajon én vagyok túl konzervatív? Vagy tényleg veszélyes ekkora korkülönbséggel belevágni egy házasságba?

Azóta eltelt fél év. Dorka boldognak tűnik – legalábbis amikor látjuk őket együtt. De néha látom rajta a fáradtságot is; Tamás sokat dolgozik, és ott van még a kamasz mostohalány is…

Éjszakánként gyakran felriadok: vajon jól tettem-e, hogy végül hagytam? Vajon tényleg az számít csak, hogy szeretik egymást?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet elengedni egy gyereket – és mikor kell közbelépni? Vajon tényleg csak az számít, hogy boldog legyen?