Azt hittem, megtaláltam a boldogságot Gergő mellett – de az élet máshol tartogatott számomra örömöt
– Miért nem vagy soha otthon, apa? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a nagymamám éppen a vasárnapi húslevest kavargatta. Az ablakon túl szürke volt az ég, a panelházak között csak a szél játszott.
Apám csak sóhajtott, és a telefonját nézte. – Tudod, Zsuzsa néniék is számítanak rám – mondta végül. – És neked is jó itt a mamával, nem?
Nem válaszoltam. Tíz éves voltam akkor, anyám halála után két évvel. Apám már rég új családot alapított egy vidéki kisvárosban, ahol minden olyan csendes és idegen volt számomra. Én maradtam Budapesten a nagymamával, egy régi panelban, ahol minden falnak emléke volt anyámról.
A hétvégéket apámnál töltöttem. Zsuzsa néni kedves volt velem, mindig sütött valamit, és próbált bevonni a saját gyerekei közé. A két mostohatestvérem, Dóri és Balázs, hamar befogadtak, de sosem éreztem magam igazán közéjük tartozónak. Mindenki próbált kedves lenni, de én csak azt éreztem: valahol mindig kívülálló vagyok.
A gimnáziumban ismertem meg Gergőt. Ő volt az első fiú, aki igazán figyelt rám. Együtt lógtunk az iskolaudvaron, suttogva beszéltük meg a világ nagy dolgait. Gergőnek is nehéz családi háttere volt: az apja alkoholista, az anyja három műszakban dolgozott. Talán ezért is értettük meg egymást annyira.
Egyik este, amikor már hónapok óta együtt jártunk, Gergő felhívott.
– Gyere le a térre! – mondta izgatottan. – Meg akarom mutatni neked valamit.
Lementem. Ott állt egy régi bringával, amit saját maga szerelt össze.
– Ez mostantól a miénk – mondta büszkén. – Elmegyünk bárhová, ahová csak akarsz.
Aznap este a Duna-parton ültünk, néztük a város fényeit. Azt hittem, végre megtaláltam azt a boldogságot, amit annyira kerestem. Gergő mellett úgy éreztem, tartozom valakihez.
De ahogy telt az idő, Gergő egyre zárkózottabb lett. Egyre többször ivott, néha dühös lett apróságok miatt is.
– Miért nem érted meg, hogy nekem is nehéz? – kiabálta egyszer rám egy veszekedésünk során. – Nem csak neked vannak problémáid!
Sírva rohantam haza aznap este. A nagymamám várt rám a konyhában.
– Kicsim – mondta halkan –, tudod, hogy mindig itt vagyok neked.
Leültem mellé és csak sírtam. Nem tudtam elmondani neki mindent, de éreztem: legalább őszinte lehetek mellette.
Az érettségi után Gergő vidékre akart költözni. Azt mondta, ott új életet kezdhetünk.
– Nem akarok többé ebben a városban élni – mondta. – Gyere velem!
Hezitáltam. Apám is vidéken élt már évek óta, de sosem éreztem magam otthon ott. Mégis belementem: azt hittem, ha elég szeretem Gergőt, minden rendbe jön.
Az első hónapokban minden új volt és izgalmas. Egy kis albérletben laktunk egy poros utcában. Gergő dolgozni kezdett egy autószerelő műhelyben, én pedig egy pékségben kaptam állást.
De hamar rájöttem: Gergő egyre többet ivott, esténként gyakran dühöngött. Egyre többször éreztem magam magányosnak mellette is.
Egy este későn jött haza. Részeg volt és agresszív.
– Miért nem vagy soha boldog? – ordította az arcomba. – Mindent megteszek érted!
Aznap éjjel összepakoltam néhány ruhát és visszamentem Budapestre a nagymamámhoz.
– Tudtam, hogy visszajössz – mondta csendesen –, mert te mindig is erős voltál.
Sokáig szégyelltem magam: úgy éreztem, kudarcot vallottam. De ahogy teltek a hónapok, lassan rájöttem: nem Gergő mellett kellett megtalálnom önmagamat és a boldogságomat.
Elkezdtem tanulni: beiratkoztam egy esti gimibe, majd később főiskolára is felvettek. A nagymamámmal újra közel kerültünk egymáshoz; esténként együtt főztünk és beszélgettünk anyámról is.
Apámmal is rendeződött a viszonyunk: bár sosem lettünk igazán közeli család újra, de már nem haragudtam rá. Megértettem: ő is csak próbált boldog lenni a maga módján.
Most itt ülök a régi panelban, ahol minden falnak emléke van anyámról és a gyerekkoromról. Már nem fáj annyira a hiány; inkább erőt ad.
Sokszor gondolok arra: mi lett volna, ha maradok Gergő mellett? Vagy ha apám sosem költözik el? De aztán rájövök: minden veszteség közelebb vitt ahhoz az emberhez, aki ma vagyok.
Ti mit gondoltok? Lehet-e igazán boldog az ember akkor is, ha elveszít mindent? Vagy csak akkor találjuk meg önmagunkat, amikor már nincs mit veszítenünk?