Gyerekkori barátságból esküvői viszály: Hogyan szakadt szét a családunk egyetlen nap alatt?

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Kata! – kiáltottam rá a legjobb barátnőmre, miközben a menyasszonyi öltöző ajtaját becsaptam magam mögött. A hangom visszhangzott a régi kúria falai között, ahol a gyerekeink esküvőjét tartottuk. A kezem remegett, a szívem hevesen vert. Az egész életemet végigkísérte ez a barátság – most meg úgy éreztem, egy pillanat alatt minden darabokra hullik.

Kata és én, vagyis Katalin és Rózsa, már az óvodában is együtt játszottunk. Aztán jöttek a közös nyaralások Balatonon, a titkos naplók, az első szerelmek. Mindig arról álmodoztunk, hogy egyszer majd a gyerekeink is olyan jóban lesznek, mint mi. Amikor Dániel, az én fiam, és Hunor, Kata fia, tizenhét évesen először kézen fogva jöttek haza egy buliból, mindketten sírtunk örömünkben.

Az esküvő napja azonban nem úgy alakult, ahogy elképzeltük. Már reggel feszültség volt a levegőben. Kata anyja, Marika néni, már a reggeli kávénál megjegyezte:
– Azért remélem, nem lesz túl hangos az a cigányzenekar este. Tudod, nálunk a családban sosem szerettük az ilyen nagy felhajtást.

Anyám erre csak annyit mondott:
– Nálunk meg az a szokás, hogy mulatunk rendesen! Azért vagyunk itt.

A két család között mindig is voltak apróbb különbségek – mi inkább egyszerűbbek voltunk, ők kicsit úriasabbak. De sosem gondoltam volna, hogy ezekből ekkora baj lehet.

A templomi szertartás után már mindenki feszültebb volt. Kata férje, Laci bácsi, odasúgta nekem:
– Rózsa, ugye nem felejtetted el, hogy mi fizettük a vacsora felét? Remélem, nem lesz gond az ültetéssel.

Éreztem, ahogy elönt a méreg. Miért kell ezt most felhozni? Miért nem lehet csak örülni?

A vacsoránál aztán elszabadult a pokol. A két családot külön asztalhoz ültették – állítólag szervezési okokból –, de mindenki tudta, hogy ez csak ürügy. Amikor Dániel nagybátyja, Zoli bácsi kicsit többet ivott a kelleténél és odakiabált Hunor nagynénjének:
– Na mi van, nálatok nem isznak? Vagy csak féltitek a jó pálinkát?

A nevetés kínos volt. Kata rám nézett, én vissza rá – mindketten tudtuk: ebből baj lesz.

A menyasszonytánc előtt Dániel odajött hozzám:
– Anya, kérlek… ne veszekedjetek ma este! Ez a mi napunk.

Megsimogattam az arcát.
– Megpróbálom, kisfiam. De néha úgy érzem, mintha mindenki csak magára gondolna.

Aztán jött az igazi botrány. A menyasszonyi torta felvágásakor Marika néni odasúgta Katának:
– Ugye nem engeded meg Rózsának, hogy ő mondja el a beszédet? Mégiscsak te vagy az anyós!

Kata odajött hozzám és halkan mondta:
– Rózsa, lehetne inkább én? Anyám ragaszkodik hozzá…

Ott álltam a torta mellett, mindenki rám nézett. Úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a családban. A kezem ökölbe szorult.
– Persze – mondtam végül –, mondjad csak te.

De belül sírtam.

Az este további részében már alig beszéltünk egymással. A táncparketten mindenki csak a saját családjával mulatott. A fiatalok próbálták menteni a helyzetet – Dániel és Hunor boldogan táncoltak –, de mi már nem tudtunk örülni velük.

Az éjszaka végén Kata odajött hozzám.
– Sajnálom – mondta halkan –, nem így akartam.
– Én sem – feleltem –, de talán már késő.

Azóta eltelt három év. Dánielék boldogok – legalábbis úgy tűnik –, de mi Katával már csak ritkán beszélünk. Az unokánkat is külön-külön látogatjuk. Minden egyes alkalommal eszembe jut: hogyan lehetett volna másképp? Miért engedtük meg, hogy a régi sérelmek és büszkeség mindent tönkretegyenek?

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg fontosabb volt az igazunk, mint az együtt töltött pillanatok? Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon van még visszaút egy ilyen családi viszály után?