Az exem árnyéka: Hogyan mérgezte meg a múlt a jelenünket – és mit tehettem volna másképp?

– Már megint hívott az Ádám anyja – mondta Zsófi, miközben remegő kézzel tette le a telefont. A konyhaasztalnál ültem, a reggeli kávém már kihűlt, és a gyomromban görcs szorult. Tudtam, hogy ez mit jelent: újabb vádaskodás, újabb feszültség, újabb éjszaka, amikor nem tudok aludni.

– Mit mondott? – kérdeztem halkan, de már előre féltem a választól.

– Azt, hogy nem vagyok jó anya. Hogy Ádám sírt nála, mert szerinte én nem figyelek rá eléggé. Hogy biztosan csak miattad van minden baj… – Zsófi hangja elcsuklott, a szeme megtelt könnyel.

Azt hittem, amikor elváltam Erikától, végre nyugodt életem lehet. Azt hittem, ha Zsófival újrakezdem, minden jobb lesz. De Erika nem tudott elengedni. És mindig Ádámon keresztül üzent.

A válásunk után egy évig egyedül éltem egy zuglói garzonban. Akkor ismertem meg Zsófit a munkahelyemen – ő volt az új kolléganő a könyvelésen. Csendes volt, de a mosolya mindent beragyogott. Hónapokig csak beszélgettünk, aztán egy este együtt maradtunk bent túlórázni, és valahogy minden megváltozott. Nem volt titok: Erika már régen elköltözött, Ádám pedig felváltva volt nálam és nála.

Az első hónapokban minden olyan egyszerűnek tűnt. Zsófi elfogadta Ádámot, próbált jó kapcsolatot kialakítani vele. De Erika sosem bocsátott meg nekem – vagy talán inkább Zsófinak nem. Minden hétvégén, amikor Ádám nálunk volt, utána jöttek az üzenetek: „Ádám panaszkodott, hogy Zsófi kiabált vele.” „Ádám azt mondta, nem szereti nálatok lenni.” „Miért nem adsz neki több zsebpénzt?” És mindig ott volt a burkolt vád: „Bezzeg amikor még együtt voltunk…”

Egyik este Zsófi sírva fakadt.

– Nem bírom tovább! – kiáltotta. – Mindig én vagyok a rossz! Bármit teszek, Erika kiforgatja Ádám szavait! És te… te sosem állsz ki mellettem igazán!

Meg akartam ölelni, de ellökött magától.

– Szeretlek – mondtam halkan –, de Ádám az én fiam. Nem akarom elveszíteni…

– És engem? Engem nem félsz elveszíteni?

A szívem összeszorult. Mindkettőjüket szerettem. De Erika minden lépésünket figyelte: ha elmentünk egy hétvégére vidékre, Ádám anyja rögtön felhívta, hogy „miért nem szóltatok előre?” Ha Zsófi vett neki valamit, Erika azt mondta: „Nem kell idegenektől ajándék!”

Egy idő után Ádám is megváltozott. Csendesebb lett nálunk, néha visszaszólt Zsófinak. Egyik este hallottam, ahogy telefonon beszél az anyjával:

– Igen, anya… Nem tudom… Zsófi néha kiabál velem… Nem akarok ott lenni…

Akkor éreztem először igazi dühöt Erikával szemben. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Miért kell a gyereket eszközként használni?

Próbáltam beszélni vele.

– Erika, kérlek… Ne keverd bele Ádámot a mi dolgainkba! Ő csak egy gyerek!

– Te rontottad el mindezt! – vágta rám a telefont. – Ha nem hagytál volna el minket…

De én nem hagytam el őket. Erika már régen máshol járt fejben is. Csak azt nem bírta elviselni, hogy én továbbléptem.

A családom sem segített. Anyám mindig azt mondta:

– Fiam, egy gyereknek az anyja mellett a helye. Ne erőltesd ezt az új családot!

Zsófi szülei pedig sosem fogadtak el engem igazán. „Elvált férfi? Gyerekkel?” – suttogták egymás között.

Egyre több lett a veszekedés. Egy este Zsófi összepakolt.

– Elmegyek anyuhoz pár napra – mondta fáradtan. – Gondolkodnom kell.

Ádám aznap este csendben ült az ágyán.

– Apa… haragszol rám?

Leültem mellé.

– Nem haragszom rád, kisfiam. Csak néha nehéz minden…

Nem tudtam mit mondani neki. Hogy magyarázzam el egy tízévesnek, hogy a felnőttek néha önzők? Hogy néha a szeretet kevés?

Zsófi végül visszajött – de már nem volt ugyanaz köztünk semmi. Erika továbbra is mérgezte a levegőt közöttünk. Egy nap Zsófi azt mondta:

– Vagy én, vagy ő. Döntened kell.

Nem tudtam dönteni. Végül ő döntött helyettem: elköltözött.

Most itt ülök egyedül a régi lakásban. Ádám kéthetente jön hozzám – csendesebb, mint valaha. Zsófit néha látom az utcán; már mással van.

Néha azon gondolkodom: lehetett volna másképp? Megvédhettem volna jobban Zsófit? Vagy csak azt kellett volna elfogadnom: vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Lehet-e boldog új családot építeni úgy, hogy a múlt mindig ott kísért?