A fiam 35 éves, családja van, mégis tőlünk kér pénzt – Meddig tartozom felelősséggel?

– Apa, csak most az egyszer! Esküszöm, visszaadom, amint tudom! – Gergő hangja remegett a telefonban, ahogy a nappali sarkában álltam, szorongatva a kagylót. Klára a konyhában mosogatott, de hallotta minden szavam. A szívem összeszorult. Ismét itt tartunk. Megint pénzt kér. 35 éves, két gyerek apja, saját lakásban élnek Évával, mégis hozzánk fordul.

– Gergő, már nem először mondod ezt – próbáltam higgadt maradni. – Tudod, hogy mindig segítettünk, de most már nekünk is nehéz. Anyád nyugdíjba ment, én is csak részmunkaidőben dolgozom.

– De apa, most tényleg nagy bajban vagyunk! A kocsit is elvitte a bank, Éva is ki van borulva, a gyerekeknek meg kellene venni az új cipőt… – sorolta kétségbeesetten.

Letettem a telefont. Klára csendben állt mögöttem.

– Mit mondott? – kérdezte halkan.

– Megint pénz kell neki. Most 200 ezer forintot kér. Azt mondja, visszaadja.

Klára sóhajtott. – Tudod jól, hogy nem fogja. Sosem adja vissza. De hát mit csináljunk? Mégiscsak a fiunk.

Leültem az asztalhoz. Az abroszon ott voltak a csekkek: villany, gáz, víz. Mindegyik fizetésre várt. Az unokáinkat imádjuk, de Gergő… mindig is elkényeztettük. Már gyerekként is mindent megkapott: új bicikli, PlayStation, síelés Ausztriában. Azt hittük, ha mindent megadunk neki, boldog lesz. Most meg úgy érzem, csapdába estünk.

Este Klárával sokáig beszélgettünk.

– Szerinted mi rontottuk el? – kérdezte könnyes szemmel.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Talán túl sokat adtunk neki. Talán nem tanítottuk meg igazán arra, hogy küzdeni kell az életben.

Másnap Gergő átjött. Az unokák vidáman futottak be a nappaliba.

– Szia nagyi! Szia papa! – kiáltották.

Gergő feszülten ült le velünk szemben.

– Nézd fiam – kezdtem –, szeretünk téged, de nem tudunk mindig segíteni. Nekünk is vannak gondjaink.

Gergő lehajtotta a fejét.

– Tudom… csak most minden összejött. Éva is haragszik rám, mert nem keresek eleget. Próbáltam másik munkát találni, de nem vesznek fel sehová… Néha azt érzem, hogy mindenki cserbenhagyott.

Klára megsimogatta a kezét.

– Nem hagyunk cserben. De neked is lépned kell valamit. Nem lehet mindig csak tőlünk várni a megoldást.

A beszélgetés után napokig nem aludtam jól. Folyton azon járt az eszem: vajon tényleg mi rontottuk el? Vagy egyszerűen ilyen lett a világ? Egyre több barátunk meséli ugyanezt: felnőtt gyerekek, akik képtelenek önállóan boldogulni. A szomszédunk, Laci bácsi is panaszkodott múltkor:

– Az én lányom is folyton pénzt kér! Már azt sem tudom, hogyan mondjak nemet…

A munkahelyemen is hallottam hasonló történeteket. Mintha egy egész generáció nőtt volna fel úgy, hogy mindent készen kapott – és most nem tudnak mit kezdeni a nehézségekkel.

Egyik este Gergő felhívott.

– Apa… beszéltem Évával. Azt mondta, ha nem változik semmi, elköltözik a gyerekekkel anyjához. Félek… Félek elveszítem őket.

A hangja megtört volt. Akkor éreztem először igazán: talán most jött el az a pillanat, amikor tényleg segítenem kell – de nem pénzzel. Hanem azzal, hogy megtanítom neki: hogyan álljon talpra egyedül.

Másnap reggel elmentem hozzájuk. Leültettem Gergőt a konyhaasztalhoz.

– Fiam – mondtam –, most nem adok pénzt. De segítek neked munkát keresni. Megnézzük együtt az álláshirdetéseket, írunk önéletrajzot. Ha kell, elmegyek veled interjúra is. De ezt most neked kell megoldanod.

Gergő először dühös lett.

– Miért nem lehet egyszerűen csak segíteni? Miért kell mindig leckéztetni?

– Mert ha most is adok pénzt – válaszoltam –, legközelebb is ezt fogod tenni. És egyszer majd mi sem leszünk itt…

Napokig tartottak a viták. Éva is sírt néha; az unokák értetlenül néztek ránk.

Végül Gergő beadta az önéletrajzát több helyre is. Egy hónap múlva felvették egy logisztikai céghez raktárosnak. Nem álmai munkája volt, de végre dolgozott. Lassan kezdett változni valami benne: kevesebbet panaszkodott, többet mosolygott a gyerekekre.

Egy este átjöttek vacsorára. Gergő odalépett hozzám és halkan azt mondta:

– Köszönöm apa… hogy nem adtad oda azt a pénzt.

Azóta is gyakran gondolkozom: vajon hol húzódik a szülői felelősség határa? Mikor kell segíteni – és mikor kell nemet mondani? Ti mit tennétek a helyemben?