„Amikor elfogyott a türelmem: Választás elé állítottam a férjemet és az anyósomat” – Egy magyar feleség vallomása
– Már megint ott vagy? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A kezem szinte görcsösen szorította a mobilomat.
– Igen, Éva, anyámnál vagyok. Tudod, hogy most vette azt a szőnyeget, segítek neki elrendezni – jött a válasz, ugyanazzal a fásult, kissé türelmetlen hanggal, amit az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban hallottam.
Azt mondják, a magyar nők türelmesek. Hogy mindent elviselnek, főznek, mosnak, gyereket nevelnek, és még a férjük anyjával is jópofiznak. De én már nem bírtam tovább. Minden nap ugyanaz: Zoltán dolgozik, aztán „csak beugrik” az anyjához, Margithoz. Eleinte még örültem is neki – milyen rendes fiú! De mostanra úgy éreztem, mintha Margit néni lakása lenne az igazi otthona, én meg csak egy kényelmes mellékszereplő vagyok az életében.
A szőnyeg… mindig ez a szőnyeg! Egy hónapja vette Margit néni azt a ronda, bordó szőnyeget a Lehel piacon. Azóta Zoltán minden nap ott van. Először csak segített levinni a régit a pincébe, aztán visszahozni, mert Margit néni meggondolta magát. Utána jött a porszívózás, majd a bútorok tologatása. Egyik nap azt mondta, Margit néni elesett és beütötte a térdét – persze, hogy ott kellett maradnia vacsorára is.
A lányom, Dóri is kezdte észrevenni. – Anya, apa miért nem jön haza vacsorára? – kérdezte egyik este, miközben ketten ettük a rakott krumplit. Próbáltam mosolyogni, de belül fortyogtam.
Egyik este aztán elpattant bennem valami. Zoltán megint későn jött haza. A kabátját ledobta a székre, Margit néni főztjének illata lengte be az előszobát.
– Jó estét – mondta fáradtan.
– Jó estét? Tudod te egyáltalán, milyen nap van ma? – kérdeztem halkan, de éreztem, hogy mindjárt kiabálni fogok.
– Szerda… vagy csütörtök? – motyogta.
– A házassági évfordulónk! – csattantam fel végül.
Zoltán zavartan nézett rám. – Jaj, Éva… ne haragudj… Anyámnak tényleg szüksége volt rám…
– És nekem? Nekem mikor lesz szükséged rám? Vagy Dórira? Nem elég már ez a szőnyeges mese?
A csend szinte fájt. Dóri az ajtóból figyelt minket nagy szemekkel.
Aznap este nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban. Eszembe jutott minden: amikor Zoltánnal összeköltöztünk egy kis zuglói panelban; amikor Dóri megszületett; amikor Margit néni először szólt be nekem, hogy „az én fiam jobbat érdemelne”. Akkor még csak nevettem rajta. Most már nem tudtam.
Másnap reggel eldöntöttem: elég volt. Amikor Zoltán felkelt és készülődött munkába, elé álltam.
– Választanod kell – mondtam halkan. – Vagy én és Dóri, vagy Margit néni szőnyege és az ő lakása. Nem bírom tovább ezt a kettős életet.
Zoltán arca elsápadt. – Éva… ezt nem gondolhatod komolyan… Anyám egyedül van…
– És én? Én nem vagyok egyedül? Dóri nem hiányolja az apját? Hány estét kell még nélküled végigcsinálnunk?
Zoltán csak állt ott némán. Láttam rajta: most először gondolkodik el igazán azon, amit mondok.
Aznap este nem ment Margit nénihez. Otthon maradt velünk. De a feszültség tapintható volt. Dóri örült neki, de én tudtam: ez csak az első lépés volt valami hosszabb harcban.
Pár nap múlva Margit néni felhívott.
– Éva drágám, miért nem engeded hozzám Zolit? Tudod te milyen nehéz nekem egyedül?
– Margit néni, Zoltánnak családja van. Mi is számítunk rá – válaszoltam remegő hangon.
– Az én fiam mindig is mellettem állt! – csattant fel ő is.
Letettem a telefont. Sírtam. Nem akartam választás elé állítani senkit. De úgy éreztem, ha most nem teszem meg, örökre elveszítem Zoltánt.
Azóta eltelt két hét. Zoltán igyekszik többet otthon lenni, de érzem rajta: hiányzik neki az anyja társasága. Margit néni pedig minden nap hívogatja – engem is és őt is –, hogy „mikor jön már át végre”.
Nem tudom, jól tettem-e. Néha úgy érzem, önző vagyok. Máskor meg úgy gondolom: jogom van ahhoz, hogy a férjem velem és a lányával legyen.
Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy valaki mindig az anyját választja a családja helyett? Vajon tényleg én vagyok a hibás?