Az anyósom miatt váltam el – Egy magyar nő vallomása a családi árulásról
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anikó! – csattant fel az anyósom, amikor egy vasárnapi ebédnél szóba került, hogy talán el kellene költöznünk a férjemmel, Gáborral a saját lakásunkba. Az asztalnál csend lett, csak a leveskanalak koppanása hallatszott. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy éreztem, minden szem rám szegeződik.
Tizenöt éve voltunk házasok Gáborral. A kapcsolatunk elején minden olyan egyszerűnek tűnt: szerettük egymást, közös terveink voltak, és azt hittem, a családja is elfogad majd. De már az első perctől kezdve éreztem, hogy az anyóssal nem lesz könnyű dolgom. Erzsébet néni mindig mindent jobban tudott. Ha főztem valamit, megjegyezte, hogy ő ezt másképp csinálná. Ha a gyerekek neveléséről volt szó, mindig volt egy „jó tanácsa” – ami inkább burkolt kritika volt.
Az évek során egyre inkább úgy éreztem, mintha nem is a saját életemet élném. Erzsébet néni mindenbe beleszólt: mikor menjünk nyaralni, mit vegyünk a gyerekeknek, sőt még abba is, hogy milyen színű legyen a nappali falán a festék. Gábor pedig… ő mindig csak legyintett: „Anyám ilyen, ne törődj vele!” De én törődtem. Mert minden egyes beszólás, minden egyes kritika egy újabb repedést ejtett bennem.
Aztán jött az a bizonyos vasárnap. Az ebéd után Erzsébet néni félrehívott a konyhába. A hangja halk volt, de éreztem benne a fenyegetést:
– Anikó, te sosem leszel elég jó Gábornak. Nem értem, miért ragaszkodsz hozzá ennyire. Egy rendes asszony már rég tudná, hogyan kell egy férfit boldoggá tenni.
A kezem remegett, ahogy letettem a tányért. Meg akartam felelni neki – annyi év után is –, de már nem bírtam tovább. Aznap este Gábornak mindent elmondtam. Azt hittem, kiáll majd mellettem. Ehelyett csak annyit mondott:
– Anyám már csak ilyen. Ne vedd magadra!
De én már nem tudtam nem magamra venni. Egyre többször veszekedtünk Gáborral is. Ő mindig az anyját védte, én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy két tűz közé szorultam. A gyerekek is látták rajtam a feszültséget – egyszer a lányom megkérdezte:
– Anya, miért vagy mindig szomorú?
Akkor döntöttem el: nem maradhatok tovább ebben a helyzetben. Egy este leültem Gáborral:
– Vagy elköltözünk innen és végre önálló család leszünk… vagy vége.
Gábor csak nézett rám üres tekintettel.
– Nem hagyhatom itt anyámat egyedül – mondta halkan.
Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elmentem a gyerekekkel anyámhoz. Sírtam egész éjjel. Nem értettem: miért fontosabb az anyja véleménye, mint az én boldogságom? Miért nem látja be, hogy ezzel mindannyiunkat tönkretesz?
A válás gyorsan ment – Erzsébet néni mindent megtett, hogy minél fájdalmasabb legyen számomra. A közös barátaink közül sokan hátat fordítottak nekem; azt mondták, én voltam az önző, aki szétrombolta a családot.
Most itt ülök egy kis albérletben Zuglóban két gyerekkel és próbálom újraépíteni az életemet. Néha még mindig hallom Erzsébet néni hangját a fejemben: „Sosem leszel elég jó!” De már kezdem elhinni, hogy talán mégis…
Vajon tényleg ennyire erős lehet egy anyós befolyása? Ti mit tettetek volna a helyemben? Várom a véleményeteket…