„Bejött, és kimondta: Válni akarok” – Egy pillanat alatt omlott össze a világom, és eszembe jutott anyám tanácsa

– Viki, le kell ülnünk beszélni – mondta Gábor, miközben becsukta maga mögött a bejárati ajtót. A hangja olyan hideg volt, mint a januári szél, ami az ablak résein át is bekúszott a lakásba. A lányom, Lilla, épp a matekháziját írta az asztalnál, én pedig a vacsorát kavargattam a tűzhelyen. Egy pillanatra megállt a kezem a fakanállal.

– Most? – kérdeztem halkan, de már éreztem, hogy valami végzetes készül. Gábor sosem volt az a típus, aki csak úgy beszélgetni akart volna. Ha ő azt mondta, hogy beszélni kell, akkor ott valami nagy dologról volt szó.

– Igen, most – felelte, és leült az asztalhoz. Lilla felnézett ránk, majd visszahajolt a füzetéhez. Gábor rám nézett, és kimondta azt a mondatot, amitől minden megváltozott:

– Válni akarok.

A levegő megfagyott. A szívem hevesen vert, de nem szóltam semmit. Csak néztem őt, mintha nem is ismerném. Tizenhat év házasság után… Miért most? Miért így? A gondolataim cikáztak: vajon hol rontottam el? Miért nem vettem észre semmit?

Anyám hangja csendült fel bennem: „Kislányom, néha jobb hallgatni. A csend többet mond minden szónál.” Gyerekkoromban sokszor láttam őt apámmal veszekedni. Mindig azt mondta: ha túl nagy a zaj, elvész az igazság.

Gábor rám nézett, mintha várná a kitörésemet. De csak ültem ott némán. Lilla közben felállt, és halkan azt mondta:

– Anya, én átmegyek a szobámba.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, Gábor újra megszólalt:

– Nem akarom tovább ezt az életet. Folyton csak ugyanazok a körök… Már nem érzem magam boldognak.

– Van valakid? – kérdeztem végül halkan.

– Nem erről van szó – felelte gyorsan, de elfordította a tekintetét.

A csend közöttünk olyan sűrű lett, hogy szinte tapintani lehetett. Eszembe jutottak az elmúlt évek: az első lakásunk Zuglóban, amikor Lilla megszületett; az éjszakák, amikor együtt virrasztottunk mellette; a közös nyaralások Balatonon; az apró viták a pénz miatt; és azok a pillanatok is, amikor már csak egymás mellett léteztünk, de nem együtt.

– Mit mondjak Lillának? – kérdeztem végül.

– Majd együtt elmondjuk neki – felelte Gábor.

Aznap este nem aludtam. Hallgattam Lilla halk sírását a szobájából. Nem tudtam odamenni hozzá. Anyám tanácsa visszhangzott bennem: „Ne mondj semmit, ha nem tudod, mit mondj.”

Másnap reggel anyámhoz mentem. Ő már az ajtóban várt rám.

– Tudtam, hogy baj van – mondta halkan. – Gábor?

Bólintottam. Leültem az öreg fotelbe, amit még apám vett neki valamikor régen.

– Mit csináljak most? – kérdeztem kétségbeesetten.

Anyám megsimogatta a kezem.

– Először is: ne hibáztasd magad. Másodszor: gondolj Lillára. Neki most rád van szüksége leginkább.

– De hogyan mondjam el neki? Hogy magyarázzam meg egy tizenhárom éves lánynak, hogy az apja elmegy?

Anyám csak annyit mondott:

– Ő is érzi már. Csak ne hazudj neki.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg mindent megtettem ezért a házasságért? Vagy csak sodródtam az árral? Az utóbbi években Gábor egyre többet dolgozott, én pedig Lillával foglalkoztam. Alig beszéltünk egymással. Talán már rég elvesztettük egymást.

Este leültünk hárman az asztalhoz. Gábor próbált nyugodt maradni, de láttam rajta az idegességet.

– Lilla – kezdte –, szeretnénk veled beszélni valamiről…

A lányom csak bólintott. A szemében könnyek csillogtak.

– Apával úgy döntöttünk… – kezdtem én is remegő hangon –, hogy külön folytatjuk tovább az életünket.

Lilla felpattant:

– Miért? Miért most? Mit csináltam rosszul?

– Semmit! – kiáltottam kétségbeesetten. – Ez nem miattad van!

Gábor próbálta megfogni a kezét, de Lilla elrántotta magát és beszaladt a szobájába. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte.

Aznap este Gábor elment. Egyedül maradtam Lillával és a csenddel. Próbáltam erősnek mutatkozni előtte, de amikor elaludt, összerogytam a konyhában és sírtam. Anyám szavai újra eszembe jutottak: „A csend néha gyógyít.”

A következő hetekben minden nap küzdelem volt. Lilla bezárkózott magába, alig szólt hozzám. Az iskolában panaszkodtak rá: visszahúzódó lett és ingerlékeny. Próbáltam beszélgetni vele, de csak annyit mondott:

– Anya, én nem akarok itt élni nélküle.

Nem tudtam mit felelni erre. Csak átöleltem őt és hagytam sírni.

Egy este anyám áthívott vacsorára minket. Ott ültünk hárman az asztal körül – három generáció női tagjai –, és anyám mesélni kezdett arról az időszakról, amikor apám elhagyta őt egy másik nő miatt.

– Akkor azt hittem, vége mindennek – mondta anyám –, de aztán rájöttem: csak magamra számíthatok igazán. És rád.

Lilla először nézett rám hosszabban hetek óta.

– Anya… te is túl leszel ezen? – kérdezte halkan.

Bólintottam könnyes szemmel.

Most itt ülök egyedül ebben a lakásban, ahol minden tárgy Gábor emlékét őrzi. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna kiabálni azon az estén? Vagy tényleg igaz anyám tanácsa: néha a csend többet ér minden szónál?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Vajon tényleg lehet csendben erősnek maradni?