„Soha többé nem jövök hozzátok!” – Egy anyós reggeli panasza, ami mindent megváltoztatott

– Hát ezt nem hiszem el, Zsófi! Már megint hideg a kávé, és a kifli is száraz! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben az asztalnál ülve szinte szikrákat szórt a szemével. A férjem, Gábor csak némán bámulta a tányérját, mintha abban keresné a menekülést. A kislányunk, Lili, ijedten húzódott közelebb hozzám, mintha érezte volna a feszültséget.

Én pedig ott álltam a konyhapultnál, kezemben egy csésze kávéval, és próbáltam nem sírni. Már hónapok óta velünk lakott Ilona néni, mióta az apósom meghalt. Az első hetekben még próbáltam mindent tökéletesen csinálni: friss péksütemény, meleg reggeli, tiszta lakás. De ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett megfelelni az elvárásainak. Mindenbe belekötött: hogyan főzök, hogyan nevelem Lilit, sőt még abba is, hogy Gábor mikor jön haza a munkából.

– Tudod mit? – folytatta Ilona néni, hangja egyre élesebb lett. – Ha így bánsz velem, akkor soha többé nem jövök hozzátok! Majd meglátjátok, milyen lesz nélkülem!

Gábor felnézett rám. A tekintetében ott volt a bűntudat és a tehetetlenség. Én csak bólintottam. Nem szóltam semmit. Belül azonban valami megmozdult bennem. Vajon tényleg rossz ember vagyok? Tényleg nem vagyok elég jó feleség, anya… menye?

Aznap délelőtt Ilona néni összepakolt pár dolgot és elment a nővéréhez vidékre. A lakásban hirtelen csend lett. Lili először sírt, aztán odabújt hozzám. Gábor csak ült a kanapén és bámulta a falat.

– Most mi lesz? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – De talán most végre lehet egy kis nyugtunk.

Az első napok furcsák voltak. Hiányzott a megszokott reggeli zúgolódás, de ugyanakkor felszabadító is volt a csend. Lili nevetése betöltötte a lakást, Gábor is mintha könnyebben lélegzett volna. Este együtt vacsoráztunk, beszélgettünk, és nem kellett attól tartanom, hogy valaki kritizál minden mozdulatomat.

Egy hét múlva Gábor előállt egy ötlettel:

– Zsófi, mi lenne, ha végre saját számlánk lenne? Ne kelljen már mindenről anyámnak beszámolni…

Először meglepődtem. Eddig mindig mindent közösen intéztünk Ilona nénivel – ő adta a pénzt a nagyobb vásárlásokhoz, ő döntött arról is, hogy milyen internetcsomagunk legyen. Most viszont először éreztem azt, hogy tényleg felnőttek vagyunk.

Elmentünk a bankba, nyitottunk közös számlát. Megbeszéltük, ki mire költ, hogyan osztjuk be a pénzt. Aztán végre beköttettük azt az internetet is, amit már régóta szerettünk volna – nem azt az olcsó csomagot, amit Ilona néni erőltetett.

A lakás is megváltozott. Kicsit rendetlenebb lett ugyan, de sokkal otthonosabb. Lili rajzai ott lógtak a hűtőn, esténként együtt néztünk mesét a kanapén. Néha Gábor főzött vacsorát – persze nem volt tökéletes, de legalább együtt nevettünk rajta.

Egy hónap telt el így. Egyik este Gábor átölelt:

– Tudod, Zsófi… Sose gondoltam volna, hogy ilyen jó lehet csak hármasban élni. Sajnálom, hogy eddig nem álltam ki melletted jobban.

Megszorítottam a kezét.

– Nem baj… Most már minden más lesz.

Persze voltak nehéz pillanatok is. Ilona néni néha felhívott telefonon – először csak Gábort kereste, aztán engem is. Először haragudott ránk, aztán panaszkodott, mennyire magányos vidéken. Próbáltam megértő lenni vele, de már nem hagytam, hogy újra beleszóljon az életünkbe.

A barátnőim irigykedve hallgatták a történetemet:

– Komolyan mondod? Hogy bírtad ki eddig vele egy fedél alatt?

– Nem volt könnyű – nevettem –, de most végre úgy érzem, tényleg otthon vagyok.

A legnehezebb mégis az volt, amikor Lili megkérdezte:

– Anya, mikor jön vissza nagyi?

Először nem tudtam mit mondani. Aztán leültem mellé és elmagyaráztam neki:

– Néha az embereknek szükségük van egy kis távolságra egymástól. De nagyi szeret téged nagyon.

Azóta minden reggel hálát adok azért a veszekedős reggelért. Mert bár akkor úgy éreztem, szétesik az életem, valójában akkor kezdődött el igazán.

Vajon hányan élnek még ma is úgy Magyarországon, hogy mások elvárásai szerint alakítják az életüket? És vajon hányan mernek végre kiállni magukért?