„A gazdag apósék árnyékában: amikor a büszkeség többet ér, mint a család?”

– Anya, kérlek, csak most az egyszer! – remegett a hangom, miközben a telefonba suttogtam, hogy a férjem, Gábor ne hallja meg. Az ablakon túl szürke eső verte a gangot, a radiátor hideg volt, és a hűtőben már csak egy doboz tej árválkodott. – Tudod, hogy nem szoktam kérni…

Anyám hangja kemény volt, mint mindig: – Zsófi, felnőtt nő vagy. Megmondtuk apáddal: ha mindent tálcán kapsz, sosem tanulod meg az életet. Nekünk sem segített senki.

Azt hittem, elpattan bennem valami. A szüleim – Károly és Ilona – a Rózsadombon élnek egy háromszintes házban, két autóval, minden évben Horvátországban nyaralnak. Apámnak saját ügyvédi irodája van, anyám galériát vezet. Én pedig itt ülök a panelban Újpesten, két hónapja elvesztettem az állásomat, Gábor taxisofőrként dolgozik éjszakánként, de mostanában alig van fuvar. A kisfiunk, Marci, hároméves, és már most kérdezi: „Anya, mikor lesz újra kakaós csiga?”

– De anya… – próbáltam újra.
– Nem! – vágott közbe. – Nem fogunk pénzt adni. Ha bajban vagy, oldd meg! Mi is így csináltuk.

Letettem a telefont. A kezem remegett. Gábor belépett a konyhába.
– Megint próbáltad? – kérdezte halkan.
– Igen. Semmi.
– Tudod mit? Majd én beszélek Károllyal. – mondta dühösen.
– Ne! – kiáltottam rá. – Csak rosszabb lesz. Sosem fogadott el téged igazán…

Egy pillanatra csend lett. Gábor leült mellém.
– Zsófi, meddig bírjuk még így? Már minden tartalékunk elfogyott.
– Nem tudom… – suttogtam.

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg igazuk van? Tényleg csak akkor lesz belőlem valaki, ha mindent magamnak szerzek meg? De mi van akkor, ha közben tönkremegy a családom?

Másnap reggel Marci lázasan ébredt. Az orvos azt mondta: influenza, pihenés kell és gyógyszer. A patikában néztem az árakat: 4200 forint csak az antibiotikum. A bankkártyám elutasította a fizetést.

Hazafelé sírtam. A lépcsőházban összefutottam a szomszéd nénivel, Magdival.
– Mi baj, aranyom?
– Semmi… csak fáradt vagyok – hazudtam.
– Látom én azt… Ha kell valami, szólj! – mondta kedvesen.

Este Gábor halkan megszólalt:
– Zsófi… lehet, hogy el kellene költöznünk vidékre. Ott olcsóbb az élet.
– És Marci? És az óvoda? És te? Mit csinálnál ott?
– Nem tudom… De itt lassan belefulladunk az adósságba.

Aznap éjjel újra felhívtam anyámat. Már nem könyörögtem.
– Anya, csak azt akarom tudni: miért nem segítetek? Miért jobb nektek nézni, ahogy szenvedünk?
Csend lett a vonalban.
– Zsófi… mi csak azt akarjuk, hogy erős légy. Hogy ne függj tőlünk.
– De anya! Ez már nem erőpróba! Ez túlélés!

Másnap apám hívott vissza.
– Zsófi, beszéltem anyáddal. Tudod mit? Adunk kölcsön 200 ezer forintot. De vissza kell adnod három hónap múlva!
Elnevettem magam kínomban.
– Apa… három hónap múlva sem lesz több pénzünk! Nem érted?
– Akkor nem tudunk segíteni – mondta ridegen.

A következő hetekben Gábor egyre többet dolgozott éjszaka. Én takarítást vállaltam egy irodaházban hajnalonként. Marci gyakran beteg lett az óvodában; egyszerűen nem volt pénzünk rendes ételre vagy vitaminra.

Karácsony előtt egy héttel anyám felhívott:
– Zsófi, idén is várunk titeket Szentestére! Lesz halászlé, bejgli…
Kifakadtam:
– Minek menjünk oda? Hogy lássuk, mennyire jól éltek? Hogy Marci nézze a karácsonyfátokat és kérdezze: „Anya, miért nincs nekünk ilyen?”
Anyám hallgatott.
– Sajnálom… – mondta végül halkan.

Szenteste otthon maradtunk. Egy kis műfenyőt díszítettünk fel Marcival; Gábor egy doboz szaloncukrot hozott haza ajándékba. Marci boldogan ugrált körülöttünk – neki elég volt ennyi is.

Éjjel azonban nem tudtam aludni. A telefonom világított: anyám üzenete villogott rajta.
„Zsófi, szeretlek. De nem tudok más lenni.”

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Vajon tényleg jobb így? Vajon tényleg erősebb leszek attól, hogy mindent magamnak kell kiharcolnom? Vagy csak elveszítem közben azt is, ami igazán számít?

Ti mit gondoltok? Meddig lehet kitartani a büszkeség mellett? És hol van az a pont, amikor már inkább segíteni kellene?