Hazatérés a szerelemmel – Miért nem tudott örülni a fiam annak, hogy boldog vagyok?

– Anya, ezt most komolyan gondolod? – kérdezte Gergő, miközben a bejárati ajtóban állt, karba tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Zoltán zavartan toporgott mögöttem, egyik kezében a kabátját szorongatta, másikban egy csokor tulipánt. A levegő megfagyott közöttünk.

A szívem hevesen vert. Nem így képzeltem el ezt a pillanatot. Hetek óta készültem rá, hogy bemutassam Zoltánt a fiamnak. Azt hittem, Gergő örül majd, hogy végre nem vagyok egyedül. Hogy valaki mellett újra nevetni tudok, hogy már nem csak a magányos esték és a csendes vasárnapok várnak rám.

– Gergő, kérlek… – kezdtem halkan, de ő félbeszakított.

– Hogy hozhattad ide? Ez az apám háza! – kiáltotta, és a hangja remegett. – Még csak két éve halt meg! Hogy tudsz ilyen gyorsan továbblépni?

Zoltán hátralépett egyet, mintha menekülni akarna. Éreztem, ahogy minden reményem szertefoszlik. A fiam szemében áruló lettem.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, ötvenöt évesen, mint egy kamaszlány, akit rajtakaptak valami tiltott dologban. Pedig nem akartam mást, csak boldog lenni. Annyi év után végre valaki újra meglátta bennem a nőt. Nem csak az anyát, nem csak az özvegyet.

Gergő becsapta maga mögött a szobája ajtaját. Zoltán halkan megszólalt:

– Talán jobb lenne, ha most elmennék…

– Ne menj! – kérleltem kétségbeesetten. – Csak idő kell neki. Majd megérti.

De magam sem hittem el igazán.

Aznap este egyedül maradtam a nappaliban. A tulipánok ott hervadtak az asztalon. Gergő egész este ki sem jött a szobájából. Hallottam, ahogy telefonál valakivel – talán a barátnőjével panaszkodott rólam.

Másnap reggel csendben reggeliztünk. Próbáltam beszélgetni vele, de csak egy-egy szót válaszolt. Végül letette a villát és rám nézett:

– Anya, neked tényleg ennyire mindegy apu emléke?

– Nem mindegy! – fakadtam ki. – De nekem is van jogom élni! Nem akarok egyedül megöregedni.

– Nekem sincs már apám! – vágta rá dühösen.

A könnyeim kicsordultak. Gergő felállt és kiment az ajtón.

Aznap egész nap csak ültem a konyhában és bámultam ki az ablakon. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még kicsi volt, amikor együtt sütöttük a palacsintát vasárnaponként, amikor még én voltam számára a világ közepe. Most pedig úgy néz rám, mint egy idegenre.

Zoltán este felhívott.

– Szeretnék segíteni neked – mondta halkan. – De ha úgy érzed, hogy miattam veszítheted el a fiadat…

– Nem akarok választani kettőtök között – suttogtam.

– Akkor ne is válassz! Adj időt neki… és magadnak is.

A következő hetekben minden nap próbáltam közeledni Gergőhöz. Meghívtam vacsorára, próbáltam beszélgetni vele az apjáról is. De mindig ott volt köztünk az a fal. Egy este aztán váratlanul leült mellém.

– Anya… félek attól, hogy elfelejted apát – mondta halkan.

– Soha nem fogom elfelejteni – válaszoltam könnyes szemmel. – De attól még élhetek tovább… Nem akarom, hogy miattam boldogtalan legyél.

– Csak furcsa látni téged valaki mással – vallotta be végül.

Megfogtam a kezét.

– Nekem is furcsa volt először. De Zoltán jó ember. És én… én újra boldog vagyok mellette.

Hosszú csend következett. Aztán Gergő bólintott.

– Adj nekem egy kis időt…

Azóta lassan javul köztünk minden. Zoltán is gyakrabban jön át hozzánk, Gergő már nem vonul el mindig szó nélkül. Néha még együtt is nevetünk valamin vacsora közben.

De minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon önző vagyok-e, ha újra boldog akarok lenni? Vagy mindenkinek joga van az újrakezdéshez? Ti mit gondoltok erről?