„Nem akarom, hogy a férjem unokatestvére nálunk lakjon az egyetem alatt – öt hosszú év vár ránk”

– Nem akarom, hogy nálunk lakjon, Gábor! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszafogni a könnyeimet. A férjem csak állt ott, kezében a bögrével, és nem értette, miért vagyok ennyire kétségbeesett.

– De hát, Zsófi, Eszternek nincs más lehetősége. Tudod, mennyire nehéz most albérletet találni Pesten. Ráadásul a család is számít ránk… – próbált érvelni, de én már nem bírtam tovább.

– És velem mi lesz? Mi lesz a mi életünkkel? Öt évig egy harmadik emberrel kell majd együtt élnünk! – hangom remegett, ahogy kimondtam. Gábor arca elkomorult. Tudtam, hogy szereti az unokatestvérét, de azt is tudtam, hogy fogalma sincs, mit jelent ez nekem.

Még most is emlékszem arra az első találkozásra Gáborral. Egy szimpla beszélgetés volt a Margitszigeten, két idegen között. Már akkor feltűnt, hogy nem tipikus pesti srác: csendes volt, figyelmes, és valahogy mindig a családjáról beszélt. Akkor még tetszett ez a vidéki egyszerűség. Most viszont úgy érzem, ez az egyszerűség rám nehezedik, és összenyom.

Eszterrel sosem voltunk közel. Ő az a típusú lány, akit mindenki szeret: mindig mosolyog, mindig segítőkész. De én tudom, milyen az, amikor valaki túl sokat van jelen. Tavaly nyáron is nálunk töltött két hetet, és már akkor is úgy éreztem magam, mintha vendég lennék a saját otthonomban. Most pedig öt évre költözne be hozzánk.

A család persze mindent elintézett helyettünk. Anyósom már hívott is: „Zsófikám, olyan rendesek vagytok! Eszternek ez hatalmas segítség lesz. Tudod, mennyire nehéz mostanában egyetemista albérletet találni.” Csak bólogattam a telefonban, miközben belül ordítani tudtam volna.

Aznap este Gábor csendben vacsorázott. Éreztem rajta a feszültséget. Végül letette a villát.

– Szerinted önző vagyok? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy Eszternek tényleg nincs más lehetősége. És ha most nemet mondunk, az egész család haragudni fog ránk.

– És ha igent mondunk? Akkor én haragszom majd magamra…

A következő napokban mindenki csak Eszterről beszélt. Az anyósom lelkendezett, az apósom megígérte, hogy segít majd költöztetni. A saját szüleim is azt mondták: „Zsófi, ez csak pár év. Majd megszokod.” De én nem akartam megszokni.

Egyik este Eszter felhívott.

– Szia Zsófi! Nagyon izgulok az egyetem miatt… Remélem, nem okozok majd gondot nálatok. Ha szeretnétek, keresek másik megoldást…

A hangja őszinte volt. Mégis éreztem mögötte azt a kimondatlan elvárást: „Ti vagytok a család.”

Aznap éjjel alig aludtam. Képzeletemben már láttam magam: reggelente sorban állunk a fürdőszobáért; esténként csendben ülök a kanapén, miközben Gábor és Eszter nevetgélnek; hétvégén pedig anyósom jön át főzni Eszter kedvencét.

Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy statiszta a saját életemben.

Aztán jött az igazi törés. Egy vasárnap délután Gábor szülei átjöttek kávézni. Az anyósom már hozta is Eszter dobozait – „Előre elhoztuk pár dolgot!” – mondta vidáman. Ott álltam a nappaliban, körülöttem idegen tárgyak: könyvek, párnák, egy hatalmas bőrönd.

– Zsófikám, ugye nem baj? – kérdezte anyósom mosolyogva.

– Nem… – suttogtam.

De belül ordítottam.

Aznap este Gáborral összevesztünk. Soha nem kiabáltam még így vele.

– Miért nem számít az én véleményem? Miért kell mindig mindenkinek megfelelni?

– Mert ők a családom! – vágta rá.

– És én? Én nem vagyok a családod?

Csend lett. Gábor csak nézett rám, mintha először látna igazán.

Azóta napok óta kerülgetjük egymást. Eszter holnap költözik be. A lakásban már mindenhol ott vannak a holmijai. Én pedig úgy érzem magam, mintha elvesztettem volna valamit – talán önmagamat.

Vajon tényleg ilyen nehéz lenne kiállni magamért? Vagy csak én vagyok túl érzékeny? Ti mit tennétek a helyemben?