„Elfelejtettek a gyerekeim és az unokáim – Egyedül öregedtem meg, de a sors közbeszólt”

– Anya, most tényleg erről kell beszélnünk? – kérdezte Zsuzsi, a lányom, miközben a kabátját vette fel az előszobában. A hangjában türelmetlenség csengett, és én már megint éreztem azt a szúró fájdalmat a mellkasomban.

– Csak szerettem volna tudni, mikor látlak újra – mondtam halkan, de már csak az ajtó csukódását hallottam válaszul. A lakásban csend lett. A falióra kattogása volt az egyetlen társaságom.

Egykor azt hittem, hogy öregkoromra körülvesz majd a családom. Hogy a vasárnapi ebédeken zsibongás lesz, gyereknevetés, és én majd főzhetem a húslevest, ahogy anyám tette nekem. Ehelyett most itt ülök egyedül a panelban, a nyolcadikon, és nézem a szürke háztetőket. A gyerekeim – Zsuzsi és Gábor – ugyanabban a városban élnek, de mintha kontinensek választanának el minket.

Az unokáimat is alig látom. Réka tizenhét éves, most érettségizik, de csak Facebookon látom a képeit. Bence tizenhárom, őt utoljára karácsonykor ölelhettem meg. Akkor is siettek: „Nagyi, bocsánat, de menni kell, még annyi dolgunk van!”

Sokszor gondolkodom azon, hol rontottam el. Talán túl sokat dolgoztam fiatalon? Talán túl szigorú voltam? Vagy egyszerűen csak ilyen lett ez a világ? A barátnőim közül is sokan panaszkodnak: „A gyerekek mindig rohannak, nincs idejük semmire.” De én nem tudok beletörődni.

Egyik este, amikor már harmadszor melegítettem fel ugyanazt a levest, csörgött a telefonom. Gábor volt az.

– Szia anya! – szólt bele fáradt hangon. – Ne haragudj, hogy mostanában nem jelentkeztem…

– Semmi baj – vágtam rá gyorsan, nehogy érezze a csalódottságomat.

– Tudod… sok minden történt mostanában. A munkahelyen is gondok vannak, meg otthon is…

Hallgattam. Vártam, hátha mond még valamit. De csak sóhajtott.

– Majd hívlak – mondta végül.

Letettem a telefont. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a városban, ahol mindenki siet valahová, csak engem felejtettek el.

Aztán egy reggel furcsa érzésre ébredtem. Szédültem, fájt a fejem. Próbáltam felkelni az ágyból, de visszahanyatlottam. A telefonom az éjjeli szekrényen volt, de nem értem el. Órák teltek el így – vagy talán csak percek? Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy valaki dörömbölt az ajtón.

– Mama! Mama! – kiabált valaki kívülről.

Zsuzsi volt az. Később mesélte el: egész nap hívott telefonon, de nem vettem fel. Megijedt, ezért feljött hozzám.

Amikor bejött a lakásba és meglátott az ágyban feküdni, elsírta magát.

– Jaj, anyu! Miért nem szóltál? Miért nem mondtad el, hogy rosszul vagy?

– Nem akartam zavarni… – suttogtam.

A mentő vitt el végül. Kiderült: vérnyomásprobléma. Pár napot bent kellett maradnom a kórházban. Zsuzsi minden nap bejött hozzám. Réka is meglátogatott egyszer – csendben ült mellettem és fogta a kezem.

A kórházban fekve sokat gondolkodtam. Vajon tényleg csak az én hibám volt minden? Vagy mindannyian hibáztunk? Amikor hazaengedtek, Zsuzsi segített bevásárolni, Gábor is felhívott minden este.

Egyik este Réka leült mellém a kanapéra.

– Nagyi… Sajnálom, hogy mostanában nem jöttem többet – mondta halkan. – Tudod… néha azt érzem, hogy nem is tudom, mit mondjak neked.

– Nem baj, kicsim – simogattam meg a haját. – Elég, ha itt vagy.

Azóta valami megváltozott köztünk. Nem lettünk tökéletes család egyik napról a másikra. De már nem vagyok teljesen egyedül. Néha együtt főzünk Zsuzsival vasárnaponként; Gábor is elhozta Bencét múlt hétvégén focizni a parkba.

Sokszor eszembe jut: miért kellett ennyire magányosnak lennem ahhoz, hogy végre észrevegyenek? Vajon hány idős ember él még így ebben az országban – csendben, elfelejtve?

Talán most már más lesz minden… De vajon tényleg képesek vagyunk változtatni? Vagy csak akkor figyelünk egymásra igazán, ha már majdnem késő?