„Ha nem kényeztetted volna el a lányodat, még együtt lennétek” – Egy anyós vallomása a család széthullásáról

– Ha nem kényeztetted volna el a lányodat, még együtt lennétek! – csattant fel Dóra, a menyem, miközben remegő kézzel csapta le a kávéscsészét az asztalra. A porcelán hangosan koppant, mintha csak a szívem repedt volna meg. Ott ültem vele szemben a konyhában, ahol annyi vasárnapi ebédet ettünk már együtt, és most mégis idegenként nézett rám.

Nem tudtam megszólalni. A szavak ott rekedtek a torkomban, mint egy túl nagy falat. A fiam, Gergő, az előszobában toporgott, hallotta a veszekedést, de nem mert közbeszólni. Az unokám, Panni, a szobájában sírdogált halkan – talán már megint valamiért megsértődött. Dóra szerint ezt is én okoztam: hogy Panni sosem tanulta meg, hol vannak a határok.

Mindenki rám nézett. Vádolva, csalódottan. Mintha tényleg én lennék az oka annak, hogy Gergő és Dóra házassága most széthullik. Pedig csak azt akartam, hogy a lányom boldog legyen. Hogy ne kelljen átélnie azt a ridegséget és szigort, amit én kaptam gyerekként. Az én anyám sosem ölelt meg, sosem mondta, hogy szeret. Én más akartam lenni.

– Mindig mindent megengedtél neki – folytatta Dóra. – Ha hisztizett, te csak nevettél rajta. Ha valamit elrontott, te megmagyaráztad helyette. Most meg csodálkozol, hogy Panni is ilyen lett? Hogy Gergő nem bírja tovább?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem tudtam védekezni. Talán igaza van. Talán tényleg túl sokat engedtem meg Annának. De hát mit tehettem volna? Amikor Anna megszületett, úgy éreztem, végre van valaki, akit feltétel nélkül szerethetek. Minden este meséltem neki, minden kívánságát teljesítettem. Ha sírt, azonnal rohantam hozzá. Ha valamit akart, megadtam neki.

A férjem sokszor mondta: „Juli, ne kényeztesd el annyira! Az élet nem ilyen.” De én csak legyintettem. Azt hittem, ha mindent megadok neki, boldog lesz. Nem gondoltam arra, hogy egyszer majd felnő és saját családja lesz – és hogy ott is ugyanazokat a hibákat követi el.

Anna mindig is érzékeny volt. Már óvodában is nehezen viselte a kudarcot. Ha nem őt választották ki a szereplésre, napokig duzzogott. Én ilyenkor csokit vittem neki, vagy új játékot vettem. A tanítónő egyszer félrehívott: „Juli néni, Annának jót tenne egy kis szigor.” De én csak mosolyogtam: „Majd kinövi.”

Most itt ülök egy széthulló család közepén, és hallgatom Dóra vádjait.

– Gergő már hónapok óta mondja, hogy nem bírja tovább – mondta halkan Dóra. – Panni mindenért hisztizik, semmit nem lehet neki mondani. És te mindig csak véded őt! Soha nem mondtad neki azt sem, hogy bocsánatot kell kérni.

Gergő ekkor belépett a konyhába. A szeme vörös volt a fáradtságtól és az idegességtől.

– Anya… – kezdte halkan –, nem akarunk bántani téged. De tényleg úgy érezzük, hogy Anna nem tanulta meg kezelni az élet nehézségeit. És most mindannyian szenvedünk emiatt.

A szívem összeszorult. Hát ezért jöttek át ma? Hogy rám zúdítsák minden bajukat?

– Sajnálom… – suttogtam alig hallhatóan. – Én csak jót akartam.

Dóra felállt az asztaltól.

– Tudod mit? Most már mindegy is. Gergő elköltözik holnap. Én pedig beadom a válópert.

A szoba forogni kezdett velem. Az unokám sírása egyre hangosabb lett a szobából.

– Ne csináljátok ezt… – könyörögtem –, gondoljatok Pannira!

De már késő volt. Dóra kiviharzott a konyhából, Gergő pedig csak állt ott némán.

Aznap este egyedül maradtam a lakásban. Anna felhívott telefonon:

– Anya… mi történt?

– Elrontottam mindent – zokogtam bele a telefonba.

– Ne mondj ilyet! Te mindig mindent értem tettél…

De már nem tudtam vigaszt találni ebben sem. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Ha szigorúbb lettem volna Annával… ha néha nemet mondok… most más lenne minden?

Azóta is ez jár a fejemben minden nap: lehet-e túl sokat szeretni valakit? Hol van az a határ, amikor már ártunk vele annak, akit óvni akarunk?

Ti mit gondoltok? Tényleg én rontottam el mindent? Vagy csak túl nagy terhet raknak most rám?