Egy babaváró ünnepség, ami darabokra törte az életem – Zsófi története

– Zsófi, kérlek, ne haragudj, de ezt muszáj elmondanom – suttogta Réka, miközben a nappalimban a rózsaszín és kék lufik között álltunk. A többiek a konyhában nevettek, a torta már majdnem elfogyott, és mindenki a hasamat simogatta, mintha attól gyorsabban jönne a baba. De Réka arca komoly volt, a szeme sarkában könnyek csillogtak. – Mi történt? – kérdeztem, és éreztem, hogy a szívem hevesebben ver. Réka sosem volt ilyen ideges, főleg nem egy ünnepségen, amit ő szervezett nekem. – Ádámról van szó… – kezdte, de elcsuklott a hangja.

Azt hittem, hogy a babaváró lesz életem legboldogabb napja. Az első gyermekünket vártam, mindenki körülöttem örült, a család, a barátok, még a szomszéd Marika néni is hozott egy kötött takarót. Ádám, a férjem, egész nap mosolygott, segített a vendégeknek, és minden pillanatban rám nézett, mintha csak én léteznék. De Réka arca mindent megváltoztatott.

– Mondd már, mi van Ádámmal! – szóltam rá kicsit hangosabban, mint szerettem volna. A többiek felénk fordultak, de Réka csak intett, hogy menjünk ki az erkélyre. Ott, a hideg márciusi szélben, végre kibökte: – Zsófi, Ádámnak van valakije. És nem most kezdődött. Már több mint egy éve tart.

Először nem hittem el. Azt gondoltam, Réka félreértett valamit, vagy csak pletykát hallott. De aztán elővette a telefonját, és megmutatta az üzeneteket. Ádám és egy bizonyos Dóra között váltott üzenetek, szerelmes szavak, találkozók, fényképek. A gyomrom összeszorult, a kezem remegett. – Ez nem lehet igaz – suttogtam. – Ádám szeret engem, a gyerekünket várjuk…

– Zsófi, sajnálom, de tudnod kell. Nem akartam elrontani a napodat, de nem bírtam tovább nézni, ahogy becsap – mondta Réka, és megölelt. A könnyeim kibuggyantak, és úgy éreztem, mintha minden, amit eddig biztosnak hittem, hirtelen semmivé vált volna.

Visszamentem a nappaliba, ahol Ádám éppen a barátaival nevetgélt. Ránéztem, és hirtelen minden mozdulata gyanússá vált. Vajon mikor találkozott vele? Mikor hazudott nekem? Hányszor mondta, hogy túlórázik, miközben valójában Dórával volt?

A bulit valahogy végigcsináltam, de már nem tudtam mosolyogni. Mindenki észrevette, hogy valami nincs rendben, de senki sem mert kérdezni. Amikor az utolsó vendég is elment, Ádám odajött hozzám, és megkérdezte: – Minden rendben, kicsim? Olyan furcsa vagy ma este.

Nem bírtam tovább. – Ki az a Dóra? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. Ádám arca elsápadt, a szeme kitágult. – Miről beszélsz? – próbált terelni, de már nem volt visszaút. – Láttam az üzeneteiteket. Réka mindent megmutatott.

Egy pillanatig csend volt, csak a szívem dobogását hallottam. Aztán Ádám leült, a fejét a kezébe temette. – Sajnálom, Zsófi. Nem akartam, hogy így derüljön ki. De már nem tudom visszacsinálni.

– Mióta tart? – kérdeztem, és próbáltam nem sírni, de a hangom elcsuklott. – Több mint egy éve – mondta halkan. – De most, hogy jön a baba, mindent abba akartam hagyni. Csak nem tudtam, hogyan mondjam el neked…

– Hogy tehetted ezt velem? – kiáltottam rá. – A gyerekünket várom, és te közben mással vagy? Hogy nézzek ezek után a tükörbe? Hogy bízzak benned?

Ádám csak ült, és nem szólt semmit. Aztán felállt, és kiment a szobából. Egyedül maradtam, a hasamat simogattam, és úgy éreztem, mintha minden darabokra hullott volna.

Az éjszaka hosszú volt. Nem tudtam aludni, csak forgolódtam, és minden percben újra és újra lejátszottam magamban a beszélgetést. Reggel Ádám már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Sajnálom. Időre van szükségem.”

Anyám hívott, hogy milyen volt a buli. Nem tudtam mit mondani, csak annyit, hogy minden rendben. De belül ordítani akartam. Hogy lehet, hogy mindenki tudott valamit, csak én nem? Hogy lehet, hogy a legjobb barátnőmnek kellett elmondania, nem a férjemnek?

A következő napokban Réka mellettem volt. Segített, főzött rám, elvitt orvoshoz, amikor kellett. De minden alkalommal, amikor megláttam egy boldog párt az utcán, vagy egy kisbabát, összeszorult a szívem. Mi lesz most velünk? Egyedül fogom felnevelni a gyerekemet? Meg tudok bocsátani Ádámnak? Egyáltalán akarom még, hogy visszajöjjön?

Egy este, amikor már azt hittem, hogy soha nem lesz vége a fájdalomnak, Ádám felhívott. – Beszélhetünk? – kérdezte. Eljött, leült velem szemben, és sírva kért bocsánatot. – Hibáztam, Zsófi. De szeretlek. Szeretném, ha együtt nevelnénk fel a gyerekünket.

Nem tudtam mit mondani. A szívem egyik fele még mindig szerette, a másik viszont gyűlölte azért, amit tett. – Nem tudom, Ádám. Időre van szükségem – mondtam végül.

Most itt ülök, a kiságy mellett, és nézem a pocakomat. Hamarosan anya leszek, de fogalmam sincs, hogy milyen család vár a gyermekemre. Vajon meg tudok bocsátani? Vagy jobb, ha egyedül folytatom? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?