„Ne siess a házassággal, Lili!” – Egy menyasszony menekülése a vőlegénye családjának szorításából

– Lili, hol a reggelim? – harsant fel Ádám hangja a hálóból, miközben én már a konyhában álltam, kezemben a palacsintasütővel. A nap még fel sem kelt teljesen, de én már a harmadik adag túrós palacsintát forgattam, mert Ádám anyukája szerint „így illik egy rendes menyasszonynak”.

Azt hittem, a szerelem elég lesz. Hogy ha szeretem Ádámot, akkor majd minden könnyű lesz. De mióta eljegyeztük egymást, mintha nem csak őt, hanem az egész családját is magamhoz vettem volna. Anyósjelöltem, Marika néni, mindenbe beleszólt: milyen legyen az esküvői ruha, milyen színű legyen a terítő az asztalokon, sőt, még azt is megmondta, hogy milyen frizurát csináltassak a nagy napra.

– Lili, ne felejtsd el, hogy Ádám csak a málnalekvárosat szereti! – szólt be Marika néni az ajtón keresztül.

– Igen, tudom – válaszoltam halkan, miközben a könnyeimet nyeltem. Az én kedvencem a baracklekváros volt, de azt már hetek óta nem készítettem.

Ádám bejött a konyhába, álmosan dörzsölte a szemét. Letettem elé a tányért, mellé egy kis tálkában málnalekvárt.

– Köszi, szívem – mondta gépiesen, majd leült és bekapott egy falatot. Egy pillanatra rám nézett, de aztán már a telefonját nyomkodta.

Én csak álltam ott, és néztem őket: Ádámot és az anyját. Mintha én csak egy szolgáló lennék ebben a házban. A saját lakásomban! Mert igen, ez az én lakásom volt, mielőtt Ádám ideköltözött volna.

Az esküvő szervezése közben minden nap újabb és újabb elvárásokkal szembesültem. A szüleim próbáltak támogatni, de ők is csak annyit mondtak: „Lili, ez ilyen. A házasság kompromisszum.”

Egyik este, amikor Ádám már aludt, felhívtam legjobb barátnőmet, Katát.

– Kata, én ezt nem bírom tovább… – suttogtam a telefonba.

– Mi történt megint? – kérdezte aggódva.

– Marika néni ma azt mondta, hogy az esküvő után majd hozzánk költözik egy időre segíteni… De én nem akarom! Ez az én életem! – zokogtam.

– Lili, te mindig mindenkinek meg akarsz felelni. De magadra mikor gondolsz? – kérdezte Kata csendesen.

Ez a mondat egész éjjel visszhangzott a fejemben. Magamra mikor gondolok?

Másnap reggel Ádám apja is átjött. Leült az asztalhoz és elkezdte sorolni: „A lagzin legyen cigányzenekar! Az igazi magyar lakodalomhoz az kell!”

Én csak bólintottam. Már nem volt erőm tiltakozni.

Az utolsó csepp az volt, amikor Marika néni egy délután megjelent egy fehér ruhával.

– Ezt varrattam neked! Ez sokkal szebb, mint amit te választottál! Ebben kell férjhez menned!

Ott álltam a nappali közepén, kezemben egy idegen által választott ruhával. A tükörbe néztem: ki ez a lány? Hol van az a Lili, aki mindig nevetett és álmodozott?

Este Ádám mellé feküdtem az ágyba.

– Ádám… beszélnünk kellene – kezdtem halkan.

– Most? Fáradt vagyok – fordult el.

A könnyeim hangtalanul folytak le az arcomon. Éreztem: ha most nem lépek, örökre elveszítem önmagam.

Másnap reggel összepakoltam egy táskát. Felhívtam Katát.

– Elmehetek hozzád pár napra? – kérdeztem remegő hangon.

– Persze! Gyere azonnal! – válaszolta.

Ádám nem értette. Marika néni kiabált: „Hálátlan vagy! Mit képzelsz magadról?”

De én csak mentem. Mentem előre, remegve ugyan, de végre magamért.

Kata lakásában ülve először éreztem azt hónapok óta, hogy levegőt kapok. Hogy újra önmagam lehetek.

Most itt ülök egy csésze tea mellett és azon gondolkodom: Miért olyan nehéz nemet mondani? Miért hisszük el, hogy csak akkor vagyunk jók, ha mindenkinek megfelelünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg önzés kiállni magunkért?