„Nem vagyok a bébiszittered!” – Amikor a szomszéd barátsága teherré válik

– Zsuzsi, légyszi, csak egy órára! – hallottam megint a hangját, ahogy az ajtómban állt, kezében a kis Dórival. A hangja már nem is kérés volt, inkább utasítás. Az arcomra fagyott a mosoly, miközben a saját fiam, Marci, épp a szőnyegen játszott.

– Tudod, Éva, ma tényleg nem lenne jó… – kezdtem óvatosan, de már tolta is be Dórit a lakásba.

– Csak egy óra! – mondta, és már fordult is ki az ajtón.

Ott álltam két gyerekkel, egyedül. Megint. Aztán becsuktam az ajtót, és próbáltam nem sírni. Hogy jutottunk idáig? Egykor Évával együtt toltuk a babakocsit a játszótérre, együtt nevettünk a játszótéri anyukákon, akik mindig mindent jobban tudtak. Akkor még azt hittem, barátság szövődik köztünk. Most meg úgy érzem, csak egy kényelmes megoldás vagyok neki.

A férjem, Gábor, már hónapok óta mondogatja:

– Zsuzsi, ez nem normális. Nem vagy bébiszitter. Miért nem mondod meg neki?

De hogy mondjam? Hiszen Éva is egyedül neveli Dórit, a férje Németországban dolgozik. Tudom, milyen nehéz neki. De nekem is van elég bajom: Marci hiperaktív, épp most derült ki, hogy logopédushoz kell járnunk vele. A munkahelyemen is egyre több a stressz, és estére már csak arra vágyom, hogy csend legyen.

Múlt héten is így kezdődött. Éva becsöngetett, és már mondta is:

– Zsuzsi, muszáj elrohannom az orvoshoz! Nem tudnád most is…?

Nem tudtam nemet mondani. Dóri egész délután nálunk volt. Marci féltékeny lett, hisztizett, én pedig este hullafáradtan ültem le Gábor mellé.

– Ez így nem mehet tovább – mondta Gábor komolyan. – Nem lehet mindig mindenki terhét magadra venni.

De Éva nem látja ezt. Neki természetes lett, hogy ha gondja van, hozzám fordul. Eleinte örültem neki: jó érzés volt segíteni. De mostanra úgy érzem magam, mint egy láthatatlan szolgáló.

A legrosszabb az volt, amikor múlt pénteken Éva szó nélkül hagyta itt Dórit. Csak becsöngetett reggel:

– Zsuzsi, el kell intéznem valamit! – és már ott is hagyta a gyereket.

Délután négyig nem jött vissza. A telefonomat sem vette fel. Marci sírt, hogy mikor megy már haza Dóri. Én pedig csak ültem a konyhában és azon gondolkodtam: miért nem tudok nemet mondani?

Este aztán átjött Éva.

– Jaj, ne haragudj, elhúzódott minden! Remélem, nem volt gond…

Csak mosolyogtam és bólogattam. De belül fortyogtam.

Másnap reggel Gábor rám nézett:

– Zsuzsi, most már tényleg beszélned kell vele.

Egész nap ezen kattogtam. Hogy lehet ezt úgy megmondani valakinek, hogy ne bántsam meg? Hiszen ő is küzd az életével… De én is! Miért érzem mindig azt, hogy nekem kell mindent elviselni?

Délután Éva újra csengetett. Már láttam rajta: megint kérni akar valamit.

– Zsuzsi…

– Éva – vágtam közbe remegő hangon –, beszélnünk kell.

Meglepődött. Leültünk a konyhában. A kezem remegett.

– Tudod… nagyon szeretek segíteni neked – kezdtem –, de mostanában úgy érzem, túl sok lett minden. Marcinak is sok a logopédia meg minden más… Néha úgy érzem, már nem bírom tovább.

Éva először csak nézett rám nagy szemekkel.

– Azt hittem… te szeretsz vigyázni Dórira…

– Szeretem őt – mondtam halkan –, de nekem is vannak határaim. Néha úgy érzem, kihasználsz.

Csend lett. Éva lesütötte a szemét.

– Sajnálom… Nem akartam… Csak annyira nehéz egyedül…

– Tudom – mondtam –, de nekem is nehéz. És ha mindig csak adok-adok-adok… egyszer elfogyok.

Éva bólintott. Láttam rajta: most először érti meg igazán.

Azóta kevesebbet kér tőlem. Néha még átjön beszélgetni, de már nem tolja rám Dórit minden alkalommal. Marci is nyugodtabb lett. És én is megtanultam: néha muszáj nemet mondani.

De vajon hányan élnek még így? Hányan érzik azt nap mint nap Magyarországon, hogy nem mernek nemet mondani? Hogy mindig csak adnak és sosem kapnak vissza semmit? Vajon tényleg ettől leszünk jó emberek? Vagy csak kihasználnak minket?