Egy váratlan döntés, ami szétszakította a családunkat – Vajon lehet még visszaút?

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megteszed, Ádám! – kiáltottam rá a bátyámra, miközben a konyhaasztalnál álltunk egymással szemben. Anyám keze remegett, ahogy a poharat szorongatta, apám pedig csak némán bámult maga elé. A levegőben feszültség vibrált, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a vihar.

Ádám arca sápadt volt, de a tekintete makacs. – Nincs más választásom, Zsófi. Nem maradhatok tovább ebben a házban. Nem bírom tovább ezt a fojtogató légkört.

A szívem összeszorult. Gyerekkorunk óta minden nehézségen együtt mentünk keresztül. Amikor apánk elvesztette a munkáját a gyárban, mi ketten tartottuk benne a lelket. Amikor anyánk beteg lett, együtt főztünk rá levest, és együtt sírtunk az éjszakában. Most mégis úgy tűnt, mintha Ádám egy idegen lenne.

– És mi lesz anyával? – kérdeztem halkan. – Mi lesz apával? Velem? Csak úgy itt hagysz minket?

Ádám elfordította a fejét. – Nem érted, Zsófi. Ez nem rólatok szól. Egyszerűen… nem bírom tovább. Elköltözöm Rékához Pestre. Ott új életet kezdünk.

Anyám ekkor felzokogott. – Hogy tehetnéd ezt velünk? Az apád beteg, én is alig bírom már a munkát! Hogy gondolod, hogy most mész el?

Apám végre megszólalt, rekedten: – Fiam, én nem tartalak vissza. De ne feledd: a családod mindig itt lesz neked.

Ádám csak bólintott, majd kiment a szobából. Az ajtó csapódása még sokáig visszhangzott bennem.

Aznap este alig aludtam valamit. Anyám egész éjjel sírt, apám pedig csendben üldögélt a konyhában. Én csak bámultam a plafont, és próbáltam megérteni, hogyan juthattunk idáig.

Másnap reggel Ádám már nem volt otthon. A szobája üresen tátongott, az ágyán ott feküdt egy cetli: „Ne haragudjatok rám. Szeretlek titeket.”

Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Anyám mintha megöregedett volna egyik napról a másikra. Apám még kevesebbet beszélt, mint korábban. Én próbáltam tartani magam az egyetemen és otthon is segíteni, de minden nap egyre nehezebb lett.

Ádám néha írt egy-egy üzenetet: „Jól vagyok”, „Szeretem Rékát”, „Majd meglátogatlak titeket”. De sosem jött haza. Anyám minden vasárnap főzte a kedvenc levesét, hátha egyszer csak betoppan az ajtón.

Egyik este, amikor hazaértem a munkából – mert az egyetem mellett dolgoznom kellett –, anyám az asztalnál ült és egy régi fényképet nézegetett Ádámról és rólam gyerekkorunkból.

– Emlékszel erre a napra? – kérdezte halkan.

– Persze – válaszoltam elcsukló hangon. – Akkor még minden olyan egyszerű volt.

– Szerinted visszajön még valaha? – nézett rám könnyes szemmel.

Nem tudtam mit mondani. Csak megfogtam a kezét és együtt sírtunk.

A családunk lassan széthullott. Apám egészsége romlott, anyám depressziós lett, én pedig egyre inkább magamba zárkóztam. Az ünnepek különösen nehezek voltak: karácsonykor mindig vártuk Ádámot, de ő csak egy rövid üzenetet küldött: „Boldog karácsonyt! Sajnálom.”

Aztán egy évvel később váratlanul csöngettek egy vasárnap délután. Ádám állt az ajtóban Rékával és egy kisbabával a karjában.

– Sziasztok – mondta halkan. – Szeretném bemutatni nektek Annát.

Anyám zokogva ölelte magához őket, apám is könnyekkel küszködött. Én csak álltam ott és nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy haragudjak.

Azóta sem lett minden olyan, mint régen volt. A sebek lassan gyógyulnak, de sosem múlnak el teljesen. Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e újrakezdeni mindent? Meg lehet-e bocsátani annak, aki egyszer hátat fordított nekünk?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani annak, aki elhagyta a családját? Vagy vannak dolgok, amiket sosem lehet helyrehozni?