„Ő az apám, ott lesz az esküvőmön, akár tetszik, akár nem” – Egy lány harca a családjáért és önmagáért

– Nem akarom hallani, Zsófi! Ha meghívod azt az embert, én nem jövök el az esküvődre! – Anyám hangja remegett a dühtől és a fájdalomtól. A konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult az ölemben. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– De anya, ő az apám! – suttogtam. – Nem hagyhatom ki az életem egyik legfontosabb napjáról.

Anyám arca eltorzult. – Az apád? Az az ember, aki elhagyott minket, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rá? Aki azt mondta, hogy szégyen vagy a családnak, mert huszonkét évesen teherbe estél? Aki egy fillért sem adott neked azóta?

A szavak úgy csapódtak belém, mint a jeges eső. Visszarepültem gondolatban abba a pillanatba, amikor először mondtam el apának, hogy babát várok. Akkor is a konyhában álltunk, csak akkor még mindhárman együtt voltunk. Apa arca megkeményedett, a szeme hideg lett.

– Ez nem történhet meg – mondta akkor. – Nem fogod tönkretenni az életed egy gyerekkel. Nem engedem.

Azt hittem, majd átölel, vagy legalább megpróbálja megérteni. Ehelyett bezárkózott a szobájába, és másnap reggel már csak egy cetlit találtunk: „Elmentem. Ne keressetek.”

Anyám akkor összeomlott. Én pedig magamra maradtam a terhességemmel, a félelmeimmel és a haragommal. Azóta is minden nap küzdöttünk: anyám két műszakban dolgozott a varrodában, én pedig egyetem mellett próbáltam felnevelni a kisfiamat, Bencét.

Most viszont itt volt az esküvőm napja a küszöbön. Dani, a vőlegényem, azt mondta: „Zsófi, ez a te napod. Ne hagyd, hogy bárki elrontsa.” De hogyan dönthetnék két ember között, akik mindketten annyira fontosak nekem?

Aznap este nem tudtam aludni. Bence odabújt hozzám az ágyban.

– Anya, miért sírsz? – kérdezte álmosan.

– Csak egy kicsit szomorú vagyok – simogattam meg a haját.

– Azért mert nagypapa nem jön el?

Elakadt a lélegzetem. Bence csak egyszer találkozott apámmal – tavaly karácsonykor véletlenül futottunk össze vele a piacon. Apa akkor odajött hozzánk, és halkan annyit mondott: „Sajnálom.” Akkor még nem tudtam megbocsátani neki.

Másnap reggel anyám csendben főzte a kávét. Megálltam mögötte.

– Anya…

– Ne mondj semmit – vágott közbe. – Tudom, hogy mit akarsz mondani. De én nem tudok megbocsátani neki.

– Én sem tudok teljesen – feleltem halkan –, de szeretném megpróbálni. Magam miatt is.

Anyám csak bólintott. Láttam rajta, hogy sírni fog, ha még egy szót szólok.

Aznap délután felhívtam apámat. A hangja rekedt volt.

– Zsófi? Nem gondoltam volna, hogy valaha még keresel.

– Szeretném, ha eljönnél az esküvőmre – mondtam gyorsan, mielőtt meggondolhattam volna magam.

Csend lett a vonalban.

– Biztos vagy benne? – kérdezte végül.

– Igen. De csak akkor jöhetsz, ha tényleg akarod látni Bencét is… és engem is.

Apa hosszan hallgatott.

– Sokat gondolkodtam azon, mit rontottam el – mondta végül. – Ha adsz egy esélyt… ott leszek.

Az esküvő napján mindenki ideges volt. Anyám mereven ült a templomban, apám pedig hátul állt meg, mintha bármikor menekülni akarna. Amikor megláttam őket egyszerre ugyanabban a térben, úgy éreztem magam, mintha két világ ütközne bennem.

A szertartás után odamentem anyámhoz.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam neki könnyes szemmel.

– Érted bármit – suttogta vissza.

Aztán apámhoz léptem. Ő csak állt ott feszengve.

– Sajnálom mindenért – mondta halkan.

Nem tudtam mit felelni. Csak átöleltem őt is.

Az este végén Dani odahajolt hozzám:

– Megérte?

Néztem anyámat és apámat: két összetört embert, akik valaha szerették egymást és engem is. Vajon lehet-e újrakezdeni ennyi fájdalom után? Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki egyszer már hátat fordított nekünk?