65 évesen újrakezdeni: Egy válás története, amikor már mindenki azt hiszi, hogy késő

„Már megint csak a tévét nézed, Laci?” Anna hangja élesen hasított át a nappalin. A kezem megállt a távirányítón, és egy pillanatra elgondolkodtam: mikor lett a hangja ilyen fáradt, ilyen türelmetlen? „Mit nézzek mást?” – válaszoltam halkan, de tudtam, hogy nem erről van szó. Az utóbbi években minden beszélgetésünk ugyanoda futott ki: „Láttad, mit rajzolt Marci az oviban?” vagy „Kata most kapott előléptetést.” Mintha csak a fiunk és az unokáink lennének a közös nevezőnk.

Aznap este, amikor Anna már aludt, kimentem az erkélyre. A város fényei alatt ülve azon gondolkodtam, hol veszítettük el egymást. Emlékszem, amikor még minden este beszélgettünk – nem csak a gyerekekről, hanem magunkról is. Most meg… csak csend van. És magány.

Aztán jött Judit. Egy régi ismerősöm lánya, akit véletlenül sodort mellém az élet egy könyvtári előadáson. Először csak udvariasan beszélgettünk, de valami megmozdult bennem. Judit nevetése, a kíváncsisága, ahogy rám nézett – mintha újra látnának. Egyre többet találkoztunk. Először csak kávé mellett beszélgettünk a múltról, könyvekről, zenéről. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy várom az üzeneteit, hogy újra érezzem azt az izgalmat, amit már évtizedek óta nem tapasztaltam.

Bűntudatom volt. Anna mellett feküdtem esténként, és azon gondolkodtam: jogom van-e még boldogságot keresni? Vagy ez már önzés? A fiunk, Gábor mindig azt mondta: „Apa, anya melletted öregedett meg. Hogy tudnád ezt eldobni?” De Gábor nem tudta, milyen érzés minden reggel úgy felkelni, hogy már nem vár rád semmi új.

Egyik este Anna rám nézett vacsora közben: „Valami baj van? Más vagy mostanában.” Meg akartam mondani neki az igazat. De csak annyit mondtam: „Fáradt vagyok.” Pedig valójában tele voltam érzésekkel – félelemmel, vággyal, bűntudattal.

Aztán eljött a pillanat. Judittal sétáltunk a Margitszigeten, amikor hirtelen megfogta a kezem. „Laci, én tudom, hogy ez bonyolult… de én boldog vagyok veled.” Akkor döbbentem rá: 65 évesen először érzem azt, hogy valaki igazán lát engem.

Otthon Annával egyre több lett a csend. Egyik este kiborultam: „Anna, mi már csak egymás mellett élünk. Nem beszélgetünk, nem nevetünk együtt… Nem tudom így tovább csinálni.” Anna először csak nézett rám döbbenten. Aztán sírni kezdett. „Azt hittem, ez mindkettőnknek elég…” – suttogta.

A család robbant. Gábor kiabált velem: „Hogy teheted ezt anyával? 65 évesen válni? Mit gondolnak majd rólunk?” Az unokáim hetekig nem akartak velem beszélni. A testvérem is csak annyit mondott: „Laci, te mindig is makacs voltál.”

De Judit mellett újra éltem. Elmentünk színházba, kirándulni a Pilisbe, együtt főztünk vasárnaponként. Először voltam önmagam – nem csak apa vagy nagypapa.

Anna végül elfogadta a döntésemet. Egy este leült mellém: „Tudod mit? Talán tényleg jobb így mindkettőnknek.” Megöleltük egymást utoljára úgy igazán.

Most itt ülök egy kis lakásban Zuglóban. Néha hiányzik a régi élet – a megszokott vasárnapi ebédek, Anna halk nevetése reggelente. De amikor Judit rám mosolyog, érzem: még most is lehet újrakezdeni.

Vajon tényleg önzés volt ez? Vagy mindenkinek joga van ahhoz, hogy boldog legyen – akár 65 évesen is? Ti mit tennétek a helyemben?