Anyósom árnyékában: Hogyan ment tönkre a házasságom, miközben próbáltam apaként helytállni

– Már megint itt van? – suttogtam magamban, miközben a babakocsit toltam a nappaliban. A konyhából átszűrődött anyósom, Márta hangja, ahogy épp a feleségemmel, Sárával vitatkozott azon, hogy mennyi só kell a húslevesbe. A fiam, Levente, a karomban mocorgott, mintha ő is érezné a feszültséget.

Az utóbbi hónapokban minden nap ugyanaz a forgatókönyv: Márta reggel tízkor megérkezik, mintha csak ő lenne a ház úrnője. Sára egyre feszültebb, én pedig apasági szabadságon próbálok helytállni – de úgy érzem, mintha két gyerekem lenne: Levente és az anyósom.

– Sára, nem így kell! – szólt rá Márta, miközben a kanalat csapkodta. – Az én időmben nem volt ilyen lazsálás ebédkészítés közben.

Sára csak lehajtotta a fejét. Láttam rajta, hogy legszívesebben elsírná magát. Én meg ott álltam, tehetetlenül, miközben az egész lakásban vibrált a feszültség.

Egyik este, amikor Márta végre hazament, Sára rám nézett könnyes szemmel:

– Meddig fog ez még tartani? Nem bírom tovább. Ez már nem az otthonom.

– Megpróbálok beszélni vele – mondtam halkan.

De másnap minden kezdődött elölről. Márta úgy viselkedett, mintha az ő lakása lenne. Átrendezte a nappalit („Itt jobban mutat a fotel!”), belejavított mindenbe („A pelenkát nem így kell cserélni!”), és minden alkalommal megjegyzéseket tett Sára anyaságára.

Egyik délután, amikor Levente végre elaludt, Márta hangosan telefonált a barátnőjével:

– Képzeld, nálunk minden nap én főzök! Hát mit csinál egész nap ez a lány?

Ekkor elszakadt nálam a cérna.

– Márta néni, beszélhetnénk egy kicsit? – kérdeztem tőle, próbálva udvarias maradni.

– Persze, fiam! – mosolygott rám álszentül.

– Úgy érzem, túl sokat vagy itt. Sárának és nekem is szükségünk lenne egy kis nyugalomra…

A mosoly azonnal lefagyott az arcáról.

– Hogy mondhatsz ilyet? Én csak segíteni akarok! Ha nem lennék itt, már rég szétesett volna ez a háztartás!

Sára közben csendben sírt a hálóban. Éreztem, hogy minden szavammal csak rontok a helyzeten.

Aznap este Sára kiborult:

– Miért nem állsz ki mellettem? Miért mindig nekem kell elviselnem mindent?

– Próbáltam… De ő olyan makacs…

– Akkor költözzünk el! – mondta hirtelen.

Ez volt az első alkalom, hogy komolyan felmerült bennünk: talán csak úgy menthetjük meg a házasságunkat, ha elköltözünk ebből a lakásból – amit egyébként Márta vett nekünk az esküvő után.

A következő hetekben egyre kevesebbet beszéltünk egymással. Sára bezárkózott Leventével a gyerekszobába, én pedig egyre többet ültem némán a konyhában. Márta továbbra is jött-ment, mintha mi sem történt volna.

Egy este aztán Sára összepakolt néhány ruhát és Leventét is magával vitte az édesapjához. Egyedül maradtam a lakásban. Az üresség szinte fájt. Felhívtam Sárát, de nem vette fel. Csak egy üzenetet hagyott:

„Addig nem jövök vissza, amíg nem tudod megvédeni a családunkat.”

Ott ültem a sötétben és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudtam határt szabni? Miért hagytam, hogy Márta mindent tönkretegyen?

Másnap reggel Márta jött be kulccsal – hiszen neki is van kulcsa –, és értetlenül nézett rám:

– Hol van Sára?

– Elment – mondtam halkan.

– Ez mind miattad van! – kiabálta. – Ha jobban figyeltél volna rájuk…

Nem szóltam semmit. Csak ültem ott és néztem ki az ablakon.

Most itt vagyok, egy üres lakásban, egy összetört házassággal és egy kérdéssel: Vajon tényleg lehet határt húzni a családban anélkül, hogy valaki megsérülne? Ti mit tettetek volna a helyemben?