Az én nővérem mindent feláldozott a gyerekeiért, de amikor beteg lett, üresen maradt a háza

„Judit, kérlek, gyere át, nem érzem jól magam…” – a telefonban Katalin hangja alig volt több suttogásnál. Az eső kopogott az ablakomon, a gyerekeim már aludtak, de én azonnal felkaptam a kabátomat és rohantam át hozzá. A nővérem mindig is erős volt, ő tartotta össze a családot, amikor a férje, Gábor, elhagyta őt három gyerekkel. Akkoriban mindenki csodálta, mennyire kitartó, mennyire önfeláldozó. Azt mondták, igazi magyar anya, aki mindent a gyerekeiért tesz.

De most, ahogy beléptem a lakásába, a megszokott rendetlenség helyett dermedt csend fogadott. Katalin a kanapén feküdt, sápadtan, a szeme alatt sötét karikák. „Nem tudom, mi van velem, Judit. Fáj mindenem, és alig bírok felkelni.” Megijedtem. Azonnal orvost hívtam, és aznap éjjel a sürgősségin kötöttünk ki. A diagnózis: daganat a hasnyálmirigyén. A világom összedőlt.

A következő hetekben minden megváltozott. Katalin gyerekei – Zsófi, Andris és Dóri – eleinte jöttek, de aztán egyre ritkábban jelentek meg. Zsófi, a legidősebb, mindig is lázadó volt. „Anya, én nem bírom ezt, nem akarom látni, hogy szenvedsz!” – kiabálta egy este, majd becsapta maga mögött az ajtót. Andris a munkájára hivatkozott, Dóri pedig a barátaival töltötte az idejét. Egyedül maradtam Katalinnal, miközben ő egyre gyengébb lett.

Próbáltam beszélni a gyerekekkel. „Zsófi, anyádnak most van a legnagyobb szüksége rád!” – mondtam neki a telefonban. „Nem értesz meg, Judit néni, én ezt nem bírom!” – sírta el magát, majd letette. Andris csak annyit mondott: „Majd hétvégén benézek, de most tényleg nincs időm.” Dóri pedig nem is vette fel a telefont.

Katalin minden nap várta őket. Minden reggel felöltözött, megfésülködött, hátha jönnek. „Talán ma eljönnek, Judit. Talán ma megölelnek.” De csak én voltam ott. Én adtam be neki az injekciókat, én főztem neki levest, én töröltem le a homlokáról az izzadságot, amikor a fájdalom elviselhetetlenné vált. Néha, amikor elaludt, a konyhában sírtam csendben, hogy ne hallja.

Egyik este, amikor már alig tudott beszélni, magához hívott. „Judit, mit rontottam el? Mindent értük tettem, mindent feladtam. Miért nem jönnek?” Nem tudtam válaszolni. Csak fogtam a kezét, és próbáltam erős maradni. Azon az éjszakán Zsófi végre eljött. Leült az ágya mellé, de nem szólt semmit. Csak nézte az anyját, a szemében harag és fájdalom keveredett. „Miért nem mondtad, hogy ennyire rossz?” – kérdezte halkan. Katalin csak mosolygott. „Nem akartam, hogy aggódj.”

Aztán Zsófi újra eltűnt. Andris és Dóri sem jöttek többet. Katalin egyre gyengébb lett, már beszélni sem tudott. Az utolsó napján ott ültem mellette, fogtam a kezét, és a gyerekei nevét suttogtam a fülébe. Amikor elment, a ház üres maradt. A gyerekek csak a temetésen jelentek meg, ott is csak némán álltak, mintha idegenek lennének.

Azóta is visszhangzik bennem Katalin utolsó kérdése: „Mit rontottam el?” Vajon tényleg lehet annyit adni, hogy a végén már nem marad semmi? Vagy csak rosszul szeretünk? Ti mit gondoltok, hol hibáztunk el? Vajon lehet még újra egymásra találni, amikor már minden szétesett?