Miért segítettem mégis az anyósomnak? – Egy húszéves sérelem története, ami végül megbékélést hozott

– Nem fogok odamenni, Laci! – csattantam fel, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszatartani a könnyeimet. A férjem csak állt az ajtóban, kezében a telefon, és nézett rám azokkal a fáradt, könyörgő szemeivel. – Anya elesett, Zsuzsa. Nincs más, aki segíthetne neki – mondta halkan. A szívem összeszorult, de a haragom erősebb volt. Húsz év alatt egyszer sem állt mellénk. Amikor megszületett a lányunk, Dóri, még csak egy virágot sem küldött. Amikor Laci elvesztette a munkáját, csak annyit mondott: „Majd megoldjátok.” Mindig is kívülállónak éreztem magam mellette, mintha sosem lettem volna elég jó a fiának.

Aztán ott álltam a fürdőszobában, néztem magam a tükörben. A haragom mögött valami más is volt: fáradtság, csalódottság, és egy mély, kimondatlan vágy arra, hogy végre lezárjam ezt a végtelen harcot. Vajon tényleg jobb lesz nekem, ha most hátat fordítok? Vagy csak tovább cipelném ezt a terhet?

Másnap reggel Laci csendben készítette a kávét. – Ha nem akarsz jönni, megértem – mondta. De tudtam, hogy nem érti. Ő mindig is szerette az anyját, még ha sosem kapott tőle igazán szeretetet. Én viszont csak azt éreztem: minden alkalommal újra és újra csalódtam benne.

Aztán Dóri jött be pizsamában. – Anya, miért sírsz? – kérdezte ártatlanul. Letérdeltem elé, megsimogattam az arcát. – Csak gondolkodom, kicsim. – És akkor rájöttem: nem akarom, hogy ő is ugyanazokat a sebeket hordozza magában, mint én.

Délután felhívtam Lacit munkahelyén: – Elmegyek veled anyádhoz.

Az út csendes volt. Laci vezetett, én az ablakon bámultam kifelé. A panelház előtt megálltunk. Az anyósom ajtaja mögül gyenge hang szűrődött ki: – Ki az? – Zsuzsa vagyok… és Laci – mondtam bizonytalanul.

Az anyósom az ágyban feküdt, lába bekötve. Az arca sápadt volt, de a szemei élénken csillogtak. – Nem kellett volna jönnötök… – motyogta. – Dehogyisnem – feleltem halkan.

Ahogy segítettem neki felülni, éreztem a testében azt a törékenységet, amit eddig sosem láttam rajta. Mindig kemény volt, szigorú és távolságtartó. Most viszont csak egy idős asszony volt előttem, aki fél és magányos.

– Köszönöm – suttogta később, miközben teát főztem neki. Meglepődtem ezen az egyetlen szón is. Talán sosem mondta még nekem.

A következő hetekben minden délután mentem hozzá. Először csak kötelességből: főztem, takarítottam, bevásároltam neki. De ahogy teltek a napok, egyre többet beszélgettünk. Elmesélte a gyerekkorát: hogyan nőtt fel egyedülálló anyaként a háború után, hogyan dolgozott két műszakban, hogy Lacit fel tudja nevelni. Először hallottam tőle ilyen történeteket.

Egyik este ott ültem mellette a kanapén. – Tudod, Zsuzsa… – kezdte halkan –, sosem voltam jó abban, hogy kimutassam az érzéseimet. Amikor Laci elvett téged… féltem, hogy elveszítem őt is. Ezért tartottalak távol magamtól. De most már bánom.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és éreztem, ahogy lassan oldódik bennem valami régi görcs.

A családunk is változott. Dóri gyakran jött velem; együtt sütöttünk-főztünk az anyósommal. Laci is felszabadultabb lett otthon. Mintha mindannyian letettünk volna valamit abból a sok kimondatlan sérelemből.

Egy nap Dóri megkérdezte: – Anya, te szereted a nagymamát? Meglepődtem a kérdésen. Ránéztem az anyósomra; ő is engem nézett. – Igen… azt hiszem igen – feleltem végül –, most már igen.

Azóta sokszor gondolkodom azon: mi lett volna, ha akkor hátat fordítok neki? Vajon könnyebb lenne most az életem? Vagy csak még több fájdalmat cipelnék magamban?

Talán mindannyiunknak szüksége van arra, hogy egyszer valaki megbocsásson nekünk… vagy mi bocsássunk meg valakinek.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg tudnátok bocsátani valakinek húsz év után?