Az én kicsi Lénám Gucci ruhában: Tényleg rossz anya vagyok?

– Már megint ebben a flancos ruhában hoztad az óvodába? – csattant fel anyám, amikor reggel Lénát kézen fogva kiléptünk a kis házunk kapuján. A Gucci felirat szinte világított a kislányom rózsaszín ruháján, és én büszkén simítottam végig a vállán. – Anyu, ez csak egy ruha – próbáltam halkan, de éreztem, ahogy a szomszéd Marika néni pillantása végigfut rajtunk.

A falu, ahol élek, nem nagy. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki tud mindent mindenkiről. Amióta Lénát megszültem, csak egy dolgot akartam: hogy neki könnyebb legyen, mint nekem volt. Hogy ne kelljen szégyenkeznie semmi miatt. Hogy ne érezze magát kevesebbnek senkinél. Ezért dolgoztam két műszakban a pékségben, ezért vállaltam el minden plusz órát, hogy megvehessem neki azt a ruhát, amit annyira szeretett volna.

– Miért nem lehetett Annának vagy Zsófinak hívni? – kérdezte egyszer az apósom, amikor először mutattuk be Lénát a családnak. – Léna… hát ilyen név nincs is nálunk! – A férjem, Gábor csak szorította a kezemet az asztal alatt. Tudtam, hogy ő is érzi: kilógunk. Mindig is kilógtunk.

Az első igazi törés akkor jött, amikor az óvodai anyák napján Lénát nem hívták játszani a többi gyerek. Ott állt mellettem, a kis Gucci ruhájában, és nézte, ahogy a többiek körbeállják Katát, akinek az anyukája minden nap házi sütit hozott be az oviba. Hazafelé Léna csendben ült az autóban.

– Anya, miért nem szeretnek engem? – kérdezte halkan.

A szívem összeszorult. Mit mondhattam volna? Hogy azért, mert más vagy? Mert én más vagyok? Mert azt hiszik, hogy többnek képzeljük magunkat?

Este Gáborral összevesztünk. – Nem látod, hogy ezzel csak ártasz neki? – kiabálta. – Nem kell mindenből a legdrágább! Nem kell mindenből a legjobb! Csak szeresd! – Én pedig sírva fakadtam. Mert én tényleg csak szeretni akartam.

A faluban egyre többen kezdtek suttogni rólunk. A boltban nem köszöntek vissza, az óvodában furcsán néztek rám. Egyik este Marika néni átjött.

– Drága Ilona – mondta halkan –, tudod te jól, hogy mi itt mindent megbeszélünk. Az emberek azt mondják, túlzásba viszed ezt az egészet. Egy gyereknek nem kell márkás ruha meg ilyen különleges név. Elég lenne egy kis szeretet meg egy jó szó.

– Maga szerint én nem szeretem a lányomat? – kérdeztem vissza dühösen.

– Nem ezt mondtam – sóhajtott Marika néni –, csak… néha kevesebb is elég lenne.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Hallottam Léna halk szuszogását a szomszéd szobából. Vajon tényleg rossz anya vagyok? Tényleg ártok neki azzal, hogy mindent megadok neki?

Másnap reggel Léna odabújt hozzám.

– Anya, ma felvehetem azt a kék ruhát, amit te varrtál nekem? Az oviban azt mondták, az nagyon szép.

Meglepődtem. – Persze, kicsim – mondtam halkan.

Aznap délután először láttam mosolyogni az oviban. A többi kislány odament hozzá játszani. Hazafelé menet megkérdeztem:

– Léna, szereted még azt a rózsaszín ruhát?

– Szeretem – felelte –, de néha jó olyan lenni, mint a többiek.

Aznap este sokáig ültem az ablakban és néztem ki a sötétbe. Vajon tényleg túlzásba vittem mindent? Vajon tényleg csak szeretni kellett volna? Vagy lehet egyszerre különlegesnek és elfogadottnak lenni ebben a faluban?

Most itt ülök, és írom ezeket a sorokat. Nézem Lénát, ahogy alszik. Vajon hol van a határ szeretet és túlzás között? És vajon lehet-e jól szeretni egy gyereket ebben a világban?