Az a nap, amikor az autómmal együtt a bizalmam is összetört – Egy testvéri baleset története

– Hogy lehettél ilyen felelőtlen, Zoli?! – kiáltottam, miközben a kezem remegett, és a kulcsokat szorongattam, amiket anyám néhány órája adott oda az öcsémnek. Az ablakon át láttam a szomszédok kíváncsi tekintetét, ahogy a ház előtt álló, összetört Suzukit bámulták. A motorháztető behorpadt, a lámpa ripityára tört – mintha csak a bennem lévő bizalom képe lett volna.

Anyám ott állt mellettem, karba tett kézzel, arcán az a tipikus magyar anyai szigor, amitől mindig is tartottam. – Elég legyen, Anna! Zoli már így is elég rosszul érzi magát. Ez csak egy autó, majd megjavíttatjuk.

– Csak egy autó? – visszhangoztam hitetlenkedve. – Ez az én autóm! A saját pénzemből vettem, évekig spóroltam rá! És te csak úgy odaadtad neki, miközben tudod, hogy alig van jogosítványa!

Zoli lehajtott fejjel állt, a cipőjét bámulta. – Bocsánatot kérek, Anna. Megígérem, hogy kifizetem a javítást. Dolgozni fogok nyáron is, mindent visszaadok.

A szívem egyszerre volt tele haraggal és sajnálattal. Láttam az öcsémen, hogy tényleg megbánta. De az igazság az volt, hogy nem csak az autóm tört össze azon a napon – hanem valami sokkal fontosabb is: a családunkban addig magától értetődő bizalom.

Aznap este csendben ültünk a vacsoraasztalnál. Anyám próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne; beszélgetett az időjárásról, arról, hogy mennyire drágultak megint a zöldségek a piacon. Apám – aki egész nap dolgozott a gyárban – csak sóhajtott egyet-egyet, de nem szólt bele. Zoli néha rám pillantott, de én inkább a tányéromat bámultam.

Aztán anyám halkan megszólalt: – Anna, nem kellene ennyire haragudnod. Zoli még fiatal, hibázott. Te is voltál ilyen korban.

– Igen, de én sosem törtem össze senki autóját – vágtam vissza keserűen.

– Mindenki hibázik – mondta apám csendesen. – A lényeg az, hogy tanulunk belőle.

De én nem tudtam csak úgy túllépni rajta. Az autó nekem szabadságot jelentett: hogy elmehetek dolgozni, hogy eljuthatok a barátaimhoz vidékre, hogy nem kell mindig mindenkire várnom. Most pedig újra ott tartottam, mint évekkel ezelőtt: buszra szálltam reggelente, és minden alkalommal eszembe jutott az összetört Suzuki.

A barátaim sem értették igazán. – Miért nem tudsz megbocsátani neki? – kérdezte Réka egy kávé mellett. – Végül is a testvéred. És legalább vállalja a felelősséget.

– Mert nem csak az autóról van szó – sóhajtottam. – Hanem arról, hogy anyám sosem kérdezett meg engem. Hogy Zoli mindig mindent megkap tőle, én meg csak nézhetem.

Réka bólogatott. – Ez tipikus. Nálunk is mindig a húgom volt az aranygyerek.

Az idő telt, Zoli tényleg elkezdett dolgozni egy közeli pékségben. Minden fizetéséből adott valamennyit nekem; néha csak pár ezer forintot tudott félretenni, de láttam rajta az igyekezetet. Anyám közben egyre feszültebb lett; gyakran hallottam éjszaka, ahogy apámmal halkan vitatkozik a konyhában.

Egyik este aztán Zoli bejött a szobámba. Leült az ágy szélére, és halkan megszólalt:

– Anna… Tudom, hogy haragszol rám. És jogosan. De kérlek… ne utálj örökre emiatt.

Néztem őt: azt a fiút, akivel gyerekkorunkban együtt építettünk bunkert a kert végében; akivel együtt sírtunk anyánk szigorú szavai miatt; akivel együtt nevettünk apánk régi viccein. Most pedig egyetlen rossz döntés miatt úgy éreztem, mintha idegenek lennénk egymásnak.

– Nem utállak – mondtam végül halkan. – Csak… csalódtam benned. És anyában is.

Zoli lehajtotta a fejét. – Sajnálom.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor még minden egyszerűbb volt: amikor még nem voltak titkok és csalódások közöttünk. Vajon tényleg elég lesz-e a megbocsátás? Vagy ez már örökre nyomot hagy bennünk?

A következő hetekben lassan enyhült bennem a harag. Zoli kitartóan dolgozott; anyám is próbált közeledni hozzám – sütött nekem kedvenc túrós batyut, és néha megkérdezte: „Hogy vagy?” De valami mégis megváltozott bennem: már nem tudtam ugyanazzal a naiv bizalommal nézni rájuk.

Egy vasárnap délután aztán együtt ültünk le teázni a teraszon. Anyám halkan megszorította a kezemet.

– Sajnálom, hogy nem kérdeztelek meg akkor… Csak segíteni akartam Zolinak.

Néztem őt: azt az asszonyt, aki annyi mindent feláldozott értünk – de aki most hibázott egy nagyot.

– Tudom… De legközelebb kérlek… bízz bennem annyira, hogy megkérdezel.

Anyám bólintott könnyes szemmel.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk-e újra bízni egymásban? Vagy vannak sebek, amik örökre velünk maradnak? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani úgy is, hogy közben már sosem lesz minden ugyanolyan?