„Jó estét, én vagyok a feleség.” – Egy este, ami mindent megváltoztatott

– Kati, kérlek, csak most az egyszer gyere el velem! – János hangja remegett az idegességtől, miközben a kabátomat kerestem. – Tudod, mennyit jelent ez nekem.

– Nem akarok menni! – csattantam fel. – Egész héten dolgoztam, fáradt vagyok. Miért nem mehetsz egyedül? Miért kell mindig mindent együtt csinálnunk?

János arca elkomorult. – Mert fontos vagy nekem. És mert… – elharapta a mondatot. Csak legyintettem, és végül beadtam a derekam. Azt hittem, egy unalmas péntek este lesz, ahol majd a háttérben szurkolok, miközben ő a barátaival nevetgél.

A sportcsarnokban mindenki izgatott volt. A meccs már javában tartott, amikor megérkeztünk. János rögtön eltűnt a pálya szélénél, én pedig leültem a lelátóra. Próbáltam rámosolyogni, de valami furcsa érzés motoszkált bennem. Mintha valami nem stimmelne.

A meccs után János odajött hozzám, de alig nézett rám. – Várj meg itt, mindjárt jövök – mondta sietve, és eltűnt a folyosón. Egyedül maradtam a zajos csarnokban, ahol mindenki ünnepelt vagy épp bosszankodott a vereség miatt.

Tíz perc telt el. Húsz. Már kezdtem aggódni. Felálltam, és elindultam az öltözők felé. A folyosón egy fiatal nő állt, hosszú barna hajjal és sötét szemekkel. Zavartan nézett rám.

– Jó estét… Ön Katalin? – kérdezte halkan.

– Igen… – feleltem óvatosan.

A nő nagy levegőt vett. – Én… én János felesége vagyok.

Megdermedtem. Mintha valaki jeges vizet öntött volna rám. – Tessék?

– Én vagyok János felesége – ismételte meg, most már határozottabban.

Nevetni akartam, de csak egy rekedt hang jött ki a torkomon. – Ez valami vicc? Én vagyok a felesége! Tíz éve vagyunk házasok!

A nő szeme megtelt könnyel. – Én is azt hittem… De most már mindent értek.

A folyosó végén ekkor jelent meg János. Amikor meglátott minket együtt, elsápadt.

– Mi folyik itt? – kérdeztem remegő hangon.

János csak állt ott, mint aki nem találja a szavakat. A nő odalépett hozzá.

– Mondd el neki! – kiáltotta.

János lehajtotta a fejét. – Kati… nem akartam, hogy így tudd meg…

A világ összedőlt körülöttem. Az agyam zakatolt: Hogy lehet ez? Hogy lehet valaki egyszerre két nő férje? Hogy lehettem ennyire vak?

A nő sírva fakadt, én pedig csak álltam ott bénultan. János megpróbált hozzám érni, de elléptem tőle.

– Hány éve? – kérdeztem halkan.

– Négy éve… – suttogta János.

– Négy éve? És én semmit sem tudtam? Hogy tudtad ezt megtenni velem? Vele?

János zokogni kezdett. – Nem akartam bántani egyikőtöket sem! Mindkettőtöket szeretlek!

A nő felém fordult. – Én is csak most tudtam meg rólad. Mindig azt mondta, hogy sokat dolgozik, hogy vidéken van… Én hittem neki.

A folyosó lassan kiürült körülöttünk. Csak mi hárman maradtunk ott, három összetört ember.

– Hogy tovább? – kérdeztem végül magamtól is inkább, mint tőlük.

János rám nézett könyörgő szemekkel. – Adj időt… Adj egy esélyt…

De én már tudtam: valami végérvényesen eltört bennem azon az estén. Hazamentem anélkül, hogy visszanéztem volna rájuk.

Otthon órákig ültem a sötétben. A telefonomon üzenetek sorakoztak Jánostól és attól a nőtől is. Egyikre sem válaszoltam.

Másnap reggel anyám hívott. Hallotta valakitől, hogy veszekedtünk a sportcsarnokban. Próbáltam nyugodt maradni, de amikor meghallottam a hangját, kitört belőlem minden fájdalom és düh.

– Hogy történhetett ez meg velem? Mit rontottam el? Miért nem vettem észre semmit?

Anyám csak hallgatott a vonal másik végén. Végül annyit mondott: – Néha azok bántanak meg legjobban, akiket a legjobban szeretünk.

Azóta minden nap küzdök magammal: el tudom-e valaha felejteni ezt az árulást? Meg tudok-e bocsátani? Vagy örökre elveszett bennem a bizalom?

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet még újra bízni valakiben ilyen után?