„Beteg vagyok, haza kell mennem anyámékhoz” – Amikor a férjem elment, és minden rám szakadt
– Anikó, ne haragudj, de tényleg nem érzem jól magam. Inkább elmegyek anyámékhoz, nehogy a gyerekeket is megfertőzzem – mondta Zoli, miközben már a kabátját vette fel.
A konyhaasztalnál ültem, előttem a két kisfiam, Marci és Bence, akik épp azon vitatkoztak, kié legyen az utolsó kocka csoki. A fejem zsongott, a napom egy véget nem érő körforgás volt: munka, főzés, mosás, gyerekek, házi feladat. Zoli arca sápadt volt, de a tekintetében valami más is bujkált. Talán bűntudat? Vagy csak fáradtság?
– Persze, menj csak – mondtam halkan. – Jobb is így.
Azt hittem, tényleg csak pár napról lesz szó. Hogy majd visszajön, amikor jobban lesz. De ahogy becsukódott mögötte az ajtó, valami végleg megváltozott bennem. Mintha egyedül maradtam volna nemcsak a lakásban, hanem az egész világon.
Az első este még próbáltam erős lenni. Lefürdettem a fiúkat, mesét olvastam nekik, aztán amikor végre elaludtak, leültem a kanapéra és csak bámultam magam elé. A telefonomon pittyegett egy üzenet: „Jól vagyok, anyám főzött levest. Pihenek kicsit.”
Másnap reggel Marci köhögni kezdett. Bence is nyűgös volt, lázasnak tűnt. A munkahelyemről szabadságot kellett kérnem, mert nem tudtam volna őket oviba vinni. Zoli csak annyit írt: „Jobbulást nekik! Ha kell valami, szólj.”
Ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem, hogy minden rám szakad. A gyerekek betegsége mellett próbáltam dolgozni otthonról, de közben főztem, takarítottam, gyógyszert adtam nekik. Éjszakánként alig aludtam valamit; Marci sírt a fülére panaszkodva, Bence pedig bepisilt az ágyba.
Egyik este anyukám hívott.
– Kislányom, hogy bírod? – kérdezte aggódva.
– Nem tudom… – suttogtam könnyes szemmel. – Zoli még mindig ott van anyjáéknál. Mintha nem is akarna hazajönni.
– Beszéltél vele erről?
– Próbáltam… De mindig azt mondja, még gyenge. Vagy hogy anyja ragaszkodik hozzá.
Anyám hallgatott egy ideig.
– Lehet, hogy nem csak a betegség miatt ment el – mondta végül halkan.
Ez a mondat napokig visszhangzott bennem. Vajon tényleg csak a vírus miatt ment el? Vagy menekült valami elől? Előlem? Előlünk?
A gyerekek lassan jobban lettek. Én viszont egyre fáradtabb voltam. Egy este Bence odabújt hozzám:
– Anya, mikor jön haza apa?
– Hamarosan – hazudtam neki mosolyogva.
De magamban már nem voltam biztos semmiben.
Aztán egy péntek este Zoli felhívott.
– Anikó… beszélhetnénk?
A hangja furcsán távoli volt.
– Persze – mondtam feszülten.
– Nem tudom… Nem érzem jól magam ebben az egészben. Anyám szerint is túl sokat dolgozol, mindig fáradt vagy… Nem tudom, hogy így akarom-e tovább.
Megfagyott bennem a vér.
– Te most komolyan azt mondod, hogy…
– Nem tudom! Csak… gondolkodom rajta. Sajnálom.
Letette. Ott ültem a sötétben, két alvó kisfiúval a szobában, és úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Az egész ház csendes volt, csak a saját lélegzetemet hallottam.
Másnap reggel anyósom hívott.
– Anikó drága, Zoli nagyon kivan mostanában. Talán jót tenne neki egy kis pihenés…
– És nekem ki segít pihenni? – kérdeztem dühösen.
Csend lett a vonalban.
A következő hetekben Zoli nem jött haza. Néha írt egy-egy üzenetet a fiúknak: „Szeretlek titeket!” vagy „Hamarosan találkozunk!” De engem már nem keresett.
A barátnőim próbáltak vigasztalni:
– Ne hagyd magad! Ha ő így viselkedik, akkor nem érdemel meg!
De én csak üresen bámultam magam elé. Minden este ugyanaz: fürdetés, meseolvasás, altatás – és utána a csendes lakásban ülve azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért lett minden ilyen nehéz?
Egy este Marci odajött hozzám:
– Anya… te sírsz?
Gyorsan letöröltem a könnyeimet.
– Nem, csak elfáradtam kicsit.
Ő megsimogatta az arcomat.
– Ne félj anya! Én vigyázok rád!
Akkor tört el bennem valami véglegesen. Rájöttem: nem várhatok tovább Zolira. Nekem kell erősnek lennem – magamért és a fiaimért is.
Azóta eltelt fél év. Zoli végül elköltözött anyjáékhoz véglegesen. A válásunk folyamatban van. Néha még mindig fáj – főleg amikor látom a fiúkon az űrt az apjuk hiánya miatt. De közben megtanultam: sokkal erősebb vagyok annál, mint hittem.
Néha még most is felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg csak a betegség miatt ment el? Vagy már régóta menekült valami elől? Ti mit gondoltok: lehet újrakezdeni mindent két kisgyerekkel egyedül?